Mivel jár egy újszülött örökbefogadása? Létezik egészséges, fehér bőrű kisbaba? Egy szülés után rögtön örökbefogadott bébinek nincsenek kötődési sérülései? Sulyok Eszter pszichológussal, a nyílt örökbefogadásokat közvetítő Fészek Alapítvány munkatársával beszélgettünk az újszülötteket övező tévhitekről és realitásokról, örökbefogadói szemszögből.
Az örökbefogadásra várakozók között a favorit az egészséges újszülött, ilyen gyerekre vágynak legtöbben. Létezik ilyen?
Ez egy nehéz és sokkal bonyolultabb kérdés, mint amilyennek elsőnek tűnik. Mert egyrészt természetesen születik számos egészséges újszülött, másrészt viszont az örökbefogadásban ennek a kérdésnek sokkal nagyobb súlya van a várakozás alatt. A betegségek témája különösen alkalmas arra, hogy sokféle szorongás belekapaszkodjon, ami abból táplálkozik, hogy a gyermek még nem „saját”, hanem tudat alatt lehet az egyik vagy mindkét szülőnek akár egy kívülről jövő, potenciális veszélyforrás is.
Nem szeretem a jelenlegi, kategorizáló, ikszelős rendszert, amit egyszerűen csak betegséglistának szoktak nevezni. (Az örökbefogadásra jelentkezőknek egy adatlapon kell nyilatkozni, milyen egészségi és fejlődési problémákat fogadnak el a leendő gyermeknél.) Szerintem egyrészt nagyon előtérbe helyezi, hogy a gyerek beteg lehet, és tévesen azt sugallhatja, hogy ezt meg lehet egy kikötéssel úszni, a papír kitöltésével ez a probléma meg is van oldva. Itt bejön rögtön, hogy milyen fontos a sajnos már nem kötelező felkészítő tanfolyam, ami sok ilyen hamis illúzióval segít leszámolni. Tapasztalom, hogy a várakozók különösen szoktak a gyermek tekintetében azon szorongani, hogy mi a vér szerinti szülők családi kórtörténete. De ha egy várakozói csoportot kérdezek, nem nagyon van olyan résztvevő, akinek ne lenne valahol a családi kórtörténetében rák, magas vérnyomás, cukorbetegség vagy más hormonális probléma, egészségtelen szokások, sőt, diszkréten kezelt alkoholizmus vagy mentális betegség. Kemény munka itt azzal is szembenézni, hogy minden vélt egészségi probléma ellenére a gyereknemzésre bizonnyal alkalmasabb az örökbeadó, a vér szerinti szülő. Talán ezen a ponton érdemes is lehet elengedni ezt a témát – érthetően nem könnyen, de valami reális keretbe illesztve.
Visszatérve a konkrétumokra, amikor megszületik egy csecsemő, akkor a neonatológus megvizsgálja, kap egy Apgar értéket, ami egy körülbelüli jó jelzés arról, hogy a baba milyen állapotú, hogyan alkalmazkodik a külvilághoz. Ha ez nem rossz, akkor ott és akkor van egy élettanilag egészségesnek és életerősnek tűnő gyermek, akinek jók az életkilátásai. Az első néhány napban végeznek különféle szűréseket, itt is kiderülhetnek szervi, genetikai, hormonális stb. problémák. Ezt minden újszülöttnél elvégzik és hacsak nem tudott kifejezetten előre a szülők esetében egy örökölhető genetikai probléma, akkor éppen annyi eséllyel lehet balszerencsénk egy örökbefogadott, mint egy vér szerinti gyermek esetében. Ha a terhesgondozás keretében nem sikerült a kritikus szűréseket elvégezni, vagy pozitív eredményt hoztak, akkor a baba azonnal megkapja a szükséges oltásokat. Nagyon sok dolog kiderül egy csecsemőnél, és nagyon sok minden nem. Érdemes az egészségügyi listát is ennek tudatában tekinteni biztosítéknak. Azt pedig a dolog természetéből fakadóan, ha nehéz is, tényként el kell fogadni, hogy a terhesség krízisterhesség volt, ami hagyhat később jelentkező nyomot egy fejlődő magzat idegrendszerén, személyiségén.
Ha a kórházi vizsgálatok nem találtak semmi problémát, akkor megnyugodhat a szülő, innen sínen vannak?
Amivel én pszichológusként sokszor találkozom, az az adaptációs nehézséggel küzdő, nehéz temperamentumú csecsemő érkezése. Itt ugye van egy egészséges, érett újszülöttünk, akit a szülő örömmel hazavisz, révbe ért és várja, hogy kiteljesedjen a boldogsága, olyan szülővé válhasson, amilyennek elképzelte magát. Ehelyett a kisbabája alig alszik, nehéz etetni, napi tizenhat órát üvölt kétségbeesetten, nem simul hozzá, hanem csak feszíti magát. Nagyon gyakori nehézség, hogy ilyenkor a friss anyuka azt éli meg, ő még arra sem jó, hogy a gyerekét meg tudja nyugtatni, nem elég jó anya, nem kompetens, őt nem is szereti a gyereke, biztosan valamit rosszul csinál. Közben nem eszik, nem alszik ő sem, megbolondul az állandó sírástól, nincs jól, nagyon nem olyan ez, mint ahogy elképzelte. Erős szégyen járhat vele, sokszor nem megoszthatók a nehéz érzések, félelmek, közben a környezet tanácsokat ad, a barátnő gyereke meg átalussza az éjszakát és napi nyolcszor posztol az édesdeden szuszogó csöppségről. Nagyon el tudja ez szigetelni az anyukát, nagyon meg tudja nehezíteni a kötődést – aminek ugye a folyamatos kölcsönös visszajelzés és pozitív megerősítés lenne az alapja.
És ez egy egészséges gyerek! Tekinthető persze ez az állapot az éretlen idegrendszer egyik jelének is, de akkor és ott ez egy egészséges kisbaba. Azért hoztam ezt a példát, mert fontosnak tartom a realitást képviselni, hogy semmire nincs garancia, és a szülőség sokszor hullámvasút, de ott egy gyermek, aki ha a te gyermeked, akkor tőled telhetően, nem irreális elvárásokat támasztva magad vagy a gyermek felé, érett felnőttként, határokat szabva majd megoldod, a hozzád közel állók vagy akár szakember segítségét kérve és elfogadva a nehéz élethelyzeteket is.
Miért akar a legtöbb várakozó újszülöttet?
Mert az örökbefogadással a többség a vér szerinti gyermeket helyettesítené. Ez rendben is van szerintem. A karitatív örökbefogadási szándékok esetében néha felmerül bennem a kétely, ha valaki szeretne „egy édes kis csöppséget megmenteni”, aztán kiderül, hogy szívesen vállalna egy egészséges újszülöttet, fehér bőrűt és kislányt, mert már van két fia. Ettől nyilván élesen elválik, aki valóban nyitott, segítő szándékkal és szívvel lényegesen idősebb vagy fogyatékos gyermeket jelöl meg, de sajnos ez nagyon kis esetszám évente. Néhányan kényszertől mentesen is szívesen fogadnak idősebb gyermeket, de valójában a többség megáll valahol 3 év környékén és nagyon sokan csak az előírt szülő-gyermek korkülönbség miatt vállalnak ennél idősebb gyermeket. Ezek a várakozók általában már az örökbefogadás gondolatához is jelentős késéssel, az utolsó utáni pillanatban, sokszor irreális elvárásokkal érkeznek, jó eséllyel hatalmas traumákkal. Nagy feladat áll előttük, míg megérkeznek és villámsebesen kell elvégezniük, ehhez fel kell nőni. Szerencsére vannak jó közösségek, vannak jó segítő szakemberek. A megfelelő felkészítés fontosságát ismét kiemelném, ritka az, hogy a csakis nulla napos babát elképzelők ne érzékenyednének e tekintetben is.
A gyermekek rendszerben lévő arányáról, helyzetéről, státuszáról sok szó esik, de szerintem fontos az is, hogy a leendő szülő kiverekedjen egy jó önismeretet magának ebben a témában: vajon mekkora az a gyermek, akihez éppen ő jól tud majd kötődni. Fontos, hogy szülőként jól tudják meghúzni a saját határaikat, tisztában legyenek vágyaikkal, de a realitással is, tágítsa vagy szűkítse ez a korlátokat. Ami az elvárás az alkalmassághoz, hogy legyenek nyitottak, tájékozódjanak, foglalkozzanak magukkal, nézzenek szembe a félelmeikkel és így érleljék ki a döntést. Sok tényező van, nem vagyunk egyformák, de azért egy általános elfogadásig eljutni hasznos volna. Ezért is lenne fontos nem 44 évesen beállni a sorba csakis egészséges, fehér bőrű csecsemőre, mire marad ott már idő, rugalmasság? A jelentkezéskor, alkalmassági vizsgálatkor a Tegyesz szakemberei minden esetben közvetítik a realitásokat, csak talán akkor sok mindent még nehéz meghallani, befogadni.
A kisbaba tényleg „tiszta lap”, ahogy sokszor az út elején állók elképzelik? Azt nevelek belőle, akit akarok?
A gyerek hoz magával egy készletet, megvan a temperamentuma, személyiségének az alapja, és én abból tudok szülőként kiindulni. De nekem csak hagynom kéne azt a gyereket kibontakozni, nem pedig egy előre elképzelt elvárásrend alapján olyanná formálni, ami az én fejemben van. Pont azok a dolgok, amiket átadni egy szülőnek a feladata, azok formálhatók példamutatással, észszerű, következetes és hiteles határszabással. Amit a gyerek megtanul, azt utánzással sajátítja el, tehát az én szokásrendszerem, értékrendem, morálom át fog menni a gyerekbe. Ami meg benne van, azt majd összegyúrja ezzel és idővel elkezdi meghozni a saját döntéseit.
Mi az, ami nem befolyásolható neveléssel?
A temperamentumot szoktuk kiemelni. Az ő kifele vagy befele fordulása, érzelemszabályozási törekvései, reakciói hevessége, az, ahogyan kapcsolódik akár a külvilághoz, akár a saját belvilágához, ez hozott jellemző. Ez nagyon tud ütközni a szülőével, de vér szerinti gyereknél is. Egy sportos, extravertált családban, akik imádják a nagy csődületeket és állandóan futnának, bicikliznének, zumbáznának, a gyerekük meg az ágyon fekve szeret olvasni egyedül, ott könnyen lustának bélyegezhetik a gyereket, ami meg értékítélet, holott ő nem érezné jól magát egy százfős bicikliversenyen. De ennek a fordítottja is előfordulhat, egy nagyon introvertált család meg könnyen rossz gyereknek bélyegezhet egy egész nap sárban dagonyázó, minden nap egy nadrágot elszakító kölyköt. Ez sok mindent meghatároz, a konfliktuskezelését, az érzelmek megélését, ő hogy örül, hogy szomorú.
Az első egy-két év közös eltöltése sem szolgálja a gyerek „átnevelését”, hanem a szülő-gyerek kapcsolathoz tesz hozzá nagyon sokat. Egy nagyobb korban érkező, esetleg épp dackorszakkal küzdő gyereknél ez több plusz munkát igényel, a szülőnek kellenek iszonyatos tartalékok.
Egy újszülöttnek nincsenek traumái vagy kötődési sérülései?
Van ennek egy vaskos szakirodalma, ami felsorolja a szenzitív időszakokat a kötődés szempontjából, a lehetséges belépési, gyógyítási pontokkal. Ám az örökbefogadás sajátos helyzet, sok olyan gyermeket látok, akit csecsemő- vagy nagyon kis korban fogadtak örökbe, tehát elvben bőven elegendő idő volt a szenzitív intervallumban optimális, biztonságos légkörben, szeretettel, elfogadással nevelve, nincsenek jelen olyan impulzusok, amik maradandó kötődési sérülést okoznának, mégis: a gyermeknek van vizsgálati helyzetben észlelhető kötődési sérülése, tehát nem tudott ez a sérülés teljes mértékben begyógyulni. Itt ismét fontos azt kiemelni, hogy ez egy skála. Sokan nagyon leegyszerűsítve nézik a kötődés fogalmát, vagy kötődik a gyerek, és akkor minden jó, vagy nem, és akkor majd a hátamba állítja a kést; ez nyilvánvalóan nem igaz így. Valóban nagy kihívás, ha erősen kötődési sérült gyermeket nevel valaki, de ez egy nagyon széles spektrum, és a sérülés súlyossága nem egyenesen arányos az életkorral. Nem szabad sem a nehézségeket bagatellizálni, de általánosítva démonizálni sem. Az biztos, hogy a magzati kor, az újszülöttkor: a sok szorongás, majd az elválás hagy egy szomatikus lenyomatot a gyermekben. Ez persze általános és nem örökbefogadásspecifikus, több más, nem hátrányos helyzetű csoport gyermekeinél megfigyelhetők. → olvasásának folytatása
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!
Örökbe.hu 