Ismerkedés és hazatérés totyogó korú gyerekkel. Gergely és Zsófia (Maminti néven kommentel) egy 13 hónapos kislányt fogadtak örökbe az országos listáról.  Erős kötelék a nevelőanyával, altatás babakocsiban, zokogásroham az új otthonban. Hogy lehet beszoktatni egy totyogó babát? A történetet Zorka apukája, Gergely meséli el.

Sok év orvoshoz járás után jutottunk arra feleségemmel, hogy az örökbefogadás felé fordulunk. Az elhatározás nem egyik pillanatról a másikra született, sok vizsgálat és az első lombik lezajlott, amíg formálódott a gondolat. Nagyon vonzó volt azonban, hogy bizonytalan helyzetünkben egyfajta bizonyosságot ígért: ezen az úton biztos lesz gyerekünk, legfeljebb ki kell várni.

Tulajdonképpen elég hamar, egy évvel a határozat után megkaptuk a Tegyeszes kiajánlást: az egyéves Zorkát országos listáról. Már az iratismertetés után is csak egyetlen kétely volt bennünk: hogyan lehet, hogy eddig senki sem kérte őt? (Úgy tudjuk, hogy a Tegyesz nem is keresett Zorkának a megyében szülőt, mivel roma vagy félroma származású. Az nem egyértelmű, hogy másnak kiajánlották-e előttünk az országos listáról, de az biztos, hogy látni mi láttuk először.) A személyes látogatás pedig mindkettőnket meggyőzött arról, hogy bele kell vágni. (Miután végre kettesben maradtunk, feleségem nézett rám óvatosan, hogy mit gondolok, és én állítólag ezt válaszoltam: „Hát ez nem kérdés.”) Egy barátságos, vidám, kiegyensúlyozott, egészséges és mozgékony babát ismertünk meg, aki a születése óta ugyanabban a szerető nevelőszülői házban lakott. És itt kezdődtek a nehézségek.

Az ismerkedés intenzív szakaszát a határozat módosítása (Zorka már éppen kicsúszott a 0-1 éves életkorra szóló határozatunkból) és a munkahelytől való elszakadás miatt három héttel későbbre tudtuk időzíteni, addig hétvégenként látogattuk reménybeli kislányunkat. Ezalatt két problémánk merült fel. Az első egy gyakorlati: alkalmassá kellett tenni a lakásunkat és életkörülményeinket egy egyéves kisgyerek befogadására. Mindaddig ugyanis inkább csecsemőben gondolkoztunk, ami azért egész más igényeket támaszt: más ruhatár, babakocsi, autósülés szükséges, a szórakoztatásához játékok, könyvek. Mivel Zorka az első gyerekünk, nekünk tényleg nem volt itthon semmi, amihez nyúlni tudtunk volna. Az is nagy különbség, hogy egy izgő-mozgó, járó egyéves számára egy méter magasság alatt majdhogynem ki kell üríteni a lakást, a lépcsőre rácsot szerelni, fiókzárakat, elpakolni az éles, szúrós, mérgező dolgokat, a növényeket. Tényleg sok időnk elment mindezzel, mivel nap közben dolgoztunk, hétvégén látogattuk Zorkát, és a fennmaradó időben kellett mindent beszerezni, megszerelni. Persze így sem lett gyerekbiztos a lakás, Zorka rögtön felfedezte a legérdekesebb dolgokat. Már ez a probléma sem volt egyszerű, ennek nyomán jelenleg el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha egy alapítványtól két-három nap alatt befogadandó babára kapunk felajánlást. A második probléma inkább elméleti jellegű volt: sehogy sem tudtam elgondolni, hogyan lehet egy egyéves kisgyereket kiszakítani a számára csecsemőkora óta természetes közegből, és új szülőt adni neki. A hétvégenkénti barátkozások jól alakultak, de az is nyilvánvaló volt, hogy babánk számára az elsődleges kötődést a nevelőanya jelenti. Nagyon féltem az ismerkedés intenzív szakaszától – pontosabban nem értettem, hogyan lehetséges egyáltalán átlépni ezt a küszöböt. Igyekeztem művelődni: olvastam könyvet és ezt a blogot (jellemző módon végigvettem a „barátkozás” tárgyszóval jelölt összes bejegyzést), továbbá nagyon segítőkészen válaszolgatott a kérdéseinkre minden Tegyeszes ügyintézőnk és a nevelőanya is. Összességében annyit szűrtem le mindebből, hogy egy-két hét alatt menni szokott a dolog, persze intenzív és fárasztó napok várnak ránk. Csak az egész hogyanját és mikéntjét nem értettem. Hogy ha odaköltözünk a közeli panzióba, akkor onnantól vajon mi fog történni. → olvasásának folytatása