Én is ismerek valakit, aki x év sikertelen próbálkozás után örökbefogadott y darab gyereket, és utána még spontán született neki z darab.
Ezt a történetet minden második ismerősünk elmeséli, változatos számbeli paraméterekkel, némi biztató felhanggal. Hogy majd nekünk is sikerülni fog.
A meddőség az örökbefogadásnak nem szükséges és nem elégséges feltétele. Eleve, a meddőség szó súlyos általánosítás, fekete-fehér, igen-nem dichotómiát sugall. Közelebb áll az igazsághoz, ahogy Charlotte fogalmaz a Szex és New York-ból, hogy ő “reprodukciós kihívásokkal küzd”. Aztán egyéne válogatja, milyen nehezek ezek a kihívások, és mennyire megy bele az ember a küzdelembe. Akad, aki kétévi eredménytelen próbálkozás után minden további nélkül belenyugszik a gyermektelenségbe, és van, aki 6-8-10 év, lombik vagy vetélés után sem adja fel. Ha orvos mondja ki, hogy nem lehet gyerek, akkor sem vezet nyílegyenes út az örökbefogadásig. Számos más lehetőség van: másik orvost, beavatkozást, kezelést keresni; lombik, petesejtdonor, ukrán béranya; rokongyereket, szomszédgyereket pátyolgatni; bébiszitterkedni; harmadik világbeli kisgyereket támogatni; kutyát, macskát tartani; elfogadni a gyermektelenséget és megtalálni az életforma előnyeit. És fordítva, nemcsak meddő párok fogadhatnak örökbe. A jelentkezésnél rákérdeznek a motivációra, de a lényeg, hogy az örökbefogadással járó komplex csomagot vállalni tudja az illető. Ismerek négygyerekes családokat is, akik egy ötödikért álltak sorba és kaptak is.

Az “örökbefogadás után majd összejön a vér szerinti gyerek is” olyan széles körben elterjedt nézet, hogy a szakirodalom is foglalkozik vele. Hogy sokan ezzel a titkos motivációval adoptálnak, és csalódottak, ha mégse.
Mindenre van statisztika, erre is. Idézek:
“Gyakran lehet olyan történeteket hallani (médiából, kezelésen résztvevő pároktól), hogy azok a nők, akik lemondtak a saját gyermek utáni további küzdelemről és örökbefogadás mellett döntöttek, spontán módon teherbe estek. Pszichológiai vizsgálatokkal azonban mindez nem támasztható alá.
Aronet és társai 133 párt vizsgált, akik a sikertelen kezelések után örökbe fogadtak egy gyermeket. A kontroll csoport azon párokból állt, akik folytatták a meddőségi kezeléseket. Az örökbefogadó párok 20%-ánál jött létre terhesség, míg a 400 párból álló kontrollcsoportban 66%-nál.
T. Wischmann 204 párral végzett kutatása során 32 pár többszörös próbálkozás után nem vállalta tovább a kezeléseket.. Ezek közül egy nő, több évig tartó szekunder sterilitás diagnózissal, örökbefogadás után spontán teherbe esett. Az örökbefogadás utáni teherbeesés esélye jóval a kezelések által létrejött terhességi esély alatt van.”
Ismeretségi körömben sok, hozzánk hasonló vegyes család van. A nagy többségnél a vér szerinti gyerekek idősebbek, alig néhányat ismerek, ahol tényleg az örökbefogadás után fogant meg a vér szerinti testvér. Van sok pár, akiknek egy gyerek nagy nehezen még összejön, a második már nem, esetleg a szülésnél lépett fel komplikáció, és akkor fordulnak ehhez a lehetőséghez. De olyan is akad, aki egy sikeres örökbefogadás után erőt érez magában, hogy nekifusson egy újabb lombiknak. Egyre több céltudatos pár a lombikkal párhuzamosan indítja el az örökbefogadást, biztosra mennek, és ha az egyik sikerült is, a másikat folytatják a testvérre várva. A pszichológiai vizsgálatnál néha rugóznak rajta, lombikozik-e még a pár, de igaziból az a lényeg, hogy az örökbefogadást ne pótléknak, vészforgatókönyvnek tekintsék, hanem el tudják fogadni maradéktalanul az érkező kisembert. És a korábbiakban idézett, népszájon forgó történetben pont ez a bántó. Hogy azt sugallják a jó szándékú mesélők, az örökbefogadás csak amolyan pótlék, csali a sors horgára, amivel igazi halat foghatunk. Holott ez is igazi.
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!