Mercy, mercy: örökbefogadós horrorfilm

 

Meglepően sok olyan emberrel futok össze itt a Kárpát-medencében, aki segítő szándéktól vezérelve szeretne afrikai vagy más színes bőrű babát örökbe fogadni valamely fejlődő országból. Nekik és mindenki másnak ajánlom a Mercy mercy című dán dokumentumfilmet, ami egy sikertelen nemzetközi örökbefogadást mutat be. A rendező, Katrine Kjaer (jé, ismét egy nő) négy éven át követte egy Etiópiából Dániába adoptált testvérpár sorsát, és nemcsak az örökbefogadó család, de az örökbeadó szülőpár szemszögből is. Sokkoló, felkavaró alkotás. Spoilerezek. Aki meg akar lepődni, a bejegyzés végén talál linket a filmhez.

Az ötgyerekes etióp pár – szegények és HIV-fertőzöttek – önszántából dönt úgy, hogy két legkisebb gyerekét örökbe adja Dániába. Az örökbefogadók – középkorú dán házaspár – kiutaznak Etiópiába a testvérpárért. Aztán a kamera követi az új család összeszokását Dániában, és párhuzamosan az etiópiai szülők további életét is.

Minden teljesen legálisan zajlik, hatóságok, ügynökség közvetítésével.

Senki sem lesz boldog. olvasásának folytatása

Új funkciók a blogon

Szolgálati közlemény.

Több új funkció került be a fejlécbe.

Az Először vagy itt? fül alatt megjelent egy Tartalomjegyzék a blog bejegyzéseiről. Remélem, segíti az áttekintést.

A Hasznos linkek fül alá bekerült a Sajtófigyelés, mely nevéhez hűen a sajtóban megjelent örökbefogadós témájú cikkeket, rádió- és tévéműsorokat gyűjtögeti, és a Könyvek, filmek, ahol Kata szedte össze az igen tágan értelmezett idevágó irodalmi, filmes, szakirodalmi és egyéb megjelenéseket. Mindkettő folyamatosan bővül. Ha bármelyikhez van új ötletetek, írjátok be kommentben.

Ha már ennyire benne voltam, a közigényeknek megfelelően csináltam két új fórumot is, a felnőtt örökbefogadottaknak illetve az egyedülálló örökbefogadóknak. A többi témát továbbra is a sima Fórumban tudjátok megvitatni.

Jó böngészést!

„Egyszerre kell helyretennünk az örökbefogadás és a cigányság kérdését”

Beszélgetés egy örökbefogadó anyával. Untersteller Ágnes férjével együtt  két kisgyereket fogadott örökbe. Az interjúban Ágnes mesél a rövid barátkozás hátulütőiről, a cigány származásról és a külvilággal való szembenézésről. Az interjú korábban már megjelent a Dívány/Poronty online magazinban, és Index-címlapon szerepelt. 

– Mesélj magadról és a családodról!

– Negyvenéves vagyok, segítő szakmában dolgozom, húsz éve élek házasságban a férjemmel. Két csodaszép örökbefogadott gyermekünk van: egy tízéves fiú, Gyuri, és egy négyéves kislány, Reni. A gyerekeink cigány származásúak, titkos örökbefogadással kerültek hozzánk.

– Miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?

– Amikor összeházasodtunk, úgy gondoltuk, hogy mindenképp lesz egy örökbefogadott gyermekünk is. Az élet azonban úgy hozta, hogy hosszú évekig tartó próbálkozások ellenére sem estem teherbe. Volt egy nagyon kritikus időszakom: az ötödik inszemináció után döntöttem el, hogy itt a vége. Nem akarok lelkileg tönkremenni, beletörődöm, hogy ilyen módon nem leszek édesanya. Pár évig más irányba tereltem gondolataimat, iskolába jártam, képeztem magam. Miután megnyugodtam és újra tudtam az anyaság gondolatával foglalkozni, akkor kezdünk el beszélgetni az örökbefogadásról.

DSOKI20140415114

– Hogy zajlott az alkalmassági procedúra? Nehéz volt?

– Nem emlékszem nehézségekre. Persze egy csomó mindennel nem voltunk tisztában, de elindultunk az úton. Jelentkeztünk a helyi gyermekvédelmi szolgálatnál, és a szokásos nyomtatványok kitöltése, az orvosi alkalmasság, a pszichológussal való beszélgetés, környezettanulmány után jött a kötelező tanfolyam. Emlékszem, akkor még nem értettem, miért van erre szükség. Aztán rájöttem, mennyi mindent nem tudok az örökbefogadásról. Azt sem tudtam, mikor mondjam majd el a gyermekemnek, hogy nem én vagyok a vér szerinti anyukája. Ha nincs tanfolyam, én is abba a hibába esek, hogy majd akkor beszélgetek a gyermekemmel az örökbefogadásról, ha már nagy, értelmes lesz. Ettől azóta is óva intek minden örökbe fogadni vágyó párt. olvasásának folytatása

Mesekönyv: Babazseb

Ez az a gyerekkönyv, amit elrejtek a polcon, és erős cenzúrával olvasom fel.

A Babazseb örökbefogadós mesekönyv, egy gyermekre vágyó kengurupár történetét meséli el. Hogy a jókkal kezdjem: nagyon szép, eredeti, hangulatos rajzok díszítik és jó a fordítás:-) Viszont tele van olyan mozzanatokkal, amelyeket ijesztőnek tartok gyerekszemmel. Ráadásul a történetet végig felnőttszempontból meséli el, tehát ez nem a kisgyerek, hanem a meddőséggel küzdő szülőpár története.

babazseb2

A kengurupárnak nem lehet gyereke, mert a nőnek túl kicsi a zsebe. Bár azt javasolják, a gyerek felvilágosításánál ne a meddőségből induljunk ki, szerintem egyszer ezt is el lehet mondani.  De aztán: a férfi elhagyja a nőt(!), az magányosan zokog(!), végül a barátok beszélik rá(!) a kenguruférjet, hogy visszatérjen a feleségéhez és fogadjanak örökbe egy ember-kisbabát(!), akit a tévében reklámoznak(!), hogy elárvult valamely harmadik világbeli katasztrófa(!) nyomán. Még a “megmentett szegény kisgyerek”(!) képzete is megjelenik. És persze a gyerek megmenti a párkapcsolatot(!). Nekem ez csupa horror. A történet teljesen szembemegy azzal, amit a tanfolyamon tanítanak az örökbefogadásról: érett, felelős döntés, a pár mindkét tagjától, a veszteségek feldolgozása után, a gyerek nem gyógyír a szenvedésekre, sem a párkapcsolati gondokra, és nem kell tőle nagy hálát várni a “megmentéséért”. Az a képzet különösen ijesztő nekem, hogy valaki a barátai győzködésére vállal gyereket.

B1049533

Aztán hepiend, sőt kenguruék feltalálnak egy babahordozó eszközt, amivel sorozatgyártásba kezdenek, és sok pénzt keresnek, de itt már nem tudtam megenyhülni. Szerintem egy kisgyereknek ijesztő szembesülni vele, hogy miatta esetleg szétmehetnek a szülei. Meg amúgy is, felnőtt kenguru maga dönt az életéről, nem a barátaira hallgat.

Csecsemőotthonban dolgoztam

Vendégposzt. Olvasónk, Maggie csecsemőotthoni tapasztalatait osztja meg, ahol gondozónőként dolgozott.

Ott kisbabák vannak? Nagyon szomorúak? Hogy bírtad elviselni?

Standard kérdések, és a semmiből felénk ereszkedő fekete felhő minden alkalommal, ha a régi munkám kerül szóba. Majdnem mindig menteg hosszasan taglalom a részleteket.

A csecsemőotthonban élő gyerekek nem azzal töltik a napjaikat, hogy egy sarokban siratják az elveszett paradicsomot. Szomorúak, kacagnak, csintalankodnak, hangulataik vannak. Persze mindenkit, aki nem a kórházból érkezik, néhány kilós kis csomagként,  látványosan megvisel a bekerülés. Közben mennek a napok, zsolozsmaszerűen ismétlődő monoton eseménysorral, és ez végül minden gyereket megnyugtat. Ha ismert mást ezelőtt, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért. A keretek nagyon szigorúak, pontosan azzal a céllal, hogy a kicsik mindig tisztában legyenek vele, mi mi után következik. (Igen, még a fürdetés mozdulatai is szabályozottak.)

Átyim-Noémi8-éves

A nyolcfős csoport életének színtere egy nagyobbacska szoba terasszal. Kicsit kopott, de barátságos vacok. És ez az első másfél-két évre elég is, ha váratlanul bekukkantasz, elégedett, szép kis porontyokat látsz, a játékaikkal otthonosan bíbelődve, csicseregve. Ha rajtakapnak a bekukkantáson, akkor nagy valószínűséggel megijednek, ha pedig férfi vagy, hisztériás pánikrohamban menekülnek szokatlan látványodtól. Ez egy nőies szakma. Másfél éves kor után kertkapcsolatos szobába kerülnek, és menetrend szerint akad, akiből sírással szakad ki az ijedtség, mikor a szandálos lábujjakat először érintik fűszálak. Vagy ha a napos délutánon váratlanul feltámad a szél. Ha elmész egy csecsemőotthon mellett, egyfolytában sírást hallasz. Ez a nagy számok törvénye, sokan vannak, és ha mindig csak egy gyerek, akkor is folyton valaki. Bent egy idő után meg sem hallani. Csak azt, ha hirtelen másképp sír, akkor azonnal. olvasásának folytatása

Kérés új kommentelőkhöz

Ma újabb történelmi pillanat van a blog történetében: bejelentkezett a negyedik Judit nevű hozzászóló. A leggyakoribb női keresztnevek már többszörösen foglaltak.

Mivel a kommentelők közösségként is működnek, az ezután érkezőket szeretném kérni, hogy kacifántosabb becenevet válasszanak maguknak, hogy meg tudjuk egymást különböztetni. Köszönöm.

Másra nem is kell figyelmeztetni a társaságot, mert eddig nagyon magas színvonalúak a hozzászólások!

Várjuk szeretettel az újakat.

Felnézek rátok

Nagyon szép dolog. Becsüllek titeket. Le a kalappal! – a környezet egyik tipikus reakciója, mikor értesülnek az örökbefogadásról. Nemes cselekedet – jelentette ki férjem munkahelyén az eszperente szakosztály. A társadalom egy része hajlamos az örökbefogadást hőstettnek, egy szegény árva kisgyerek megmentésének értékelni. Ma ezt a sztereotípiát kapirgálom meg.

35

Akivel itt jót tesznek, az az örökbefogadó. A jelentkezők nagy része meddőség (kisebb vagy nagyobb súlyú reprodukciós kihívások) miatt vállalkozik erre és egyszerűen szeretne (még egy) gyereket. Előfordul, hogy semmilyen akadálya nincs a gyerekszülésnek, mégis inkább örökbe fogadna az illető. Hajrá! A cél minden esetben azonos: egy működő család kialakítása. Nem szerencsés, ha az örökbefogadás fő motivációja a szegény kisgyerek “megmentése”, amiért életre szóló hálát vár a szülő cserébe.

Szerintem gyerekszülésnél sem jó ómen, ha a szülő saját meghosszabbítását, kicsinyített mását, meg nem valósított álmainak betöltőjét látja magzatában, vagy épp azért akar utódot, hogy legyen, aki ápolja öreg napjaiban. A gyerek önálló egyéniség, a cél, hogy autonóm, boldog ember legyen. Ennyi. Ő nem kérte, hogy megszülessen, és azt se kérte, hogy fogadjuk örökbe. A szülő döntött. Ha a szülő úgy áll neki, hogy a gyerek legyen majd piszok hálás, hogy világra hoztam/felneveltem/örökbe fogadtam, akkor borítékolható a csalódás.

Természetesen, az örökbefogadott gyerekek sorsa megoldódik. Általában sokkal jobb dolguk lesz, mint a vér szerinti családban felnövő testvéreiknek (soknak van ilyen), és lényegesen jobb, mint az állami gondozásban maradó gyerekeknek. De akit te vagy én örökbe fogadnánk, azt még elég sokan elvállalnák. A magyarországi jelentkezők által leginkább favorizált csoportért – három év alatti, nagyjából egészséges, fehér bőrű gyerek – több, mint ezren állnak sorban jelenleg is, az újszülöttekért szinte harc folyik, amiben páran féltisztességes eszközöket is bevetnek. De még a problémásabb eseteket is elviszik a külföldi jelentkezők, nagyjából tízéves korig. Szóval, aki örökbe adható, az jó eséllyel családba fog kerülni. Magyarországon évi 500 (belföldi, nem rokoni) örökbefogadás történik nagyságrendileg (és közben 1500 várakozó van egy adott pillanatban regisztrálva). Kevésbé látványos, de mögöttük áll húszezer állami gondozott gyerek, nem túl kecsegtető kilátásokkal. Mögöttük meg százezer család, amiben veszélyeztetettnek nyilvánították a gyerekeket, a hatóságok már felfigyeltek rájuk, mert anyagi vagy érzelmi szempontból nélkülöznek. Mögöttük azok a csendesen nélkülöző gyerekek, akik még nem kerültek fel a hatóságok térképére. Folytassam?

Segíteni szép dolog. Árvíznél homokzsákot pakolni, jó célokra adakozni, önkénteskedni pár hónapot egy karitatív szervezetben. Aki a felsorolt nehéz sorsú gyerekeken segíteni akar, arra is számos mód van. Odamegyek, segítek, hazajövök, esetleg átutalom online, aztán élem az életem tovább. Egy gyereket élethosszig felvállalni pontosan nem is körvonalazható elkötelezettség, életforma, amit csak akkor lehet végigcsinálni, ha élvezem, és az életem nélkülözhetetlen részének tartom. Ellenszolgáltatás, viszonzás, hála nélkül.

A nyitásban említett megtisztelő reakció a társadalom alulinformáltságából is származik az örökbefogadásra nézve. Az egyik tipikus tévképzet, hogy az örökbefogadó bemegy egy árvaházba, és Twist Oliver-i körülmények közül kiment egy gyereket. A másik véglete a közgondolkodásnak (ezt inkább az örökbefogadók háta mögött mondják), hogy gazdag pár vesz magának egy gyereket. Tudtátok, hogy a “felnézek rátok”-nak van egy sziámi ikertestvére? Bizony, szorosan összenőttek ők, de legalábbis gondolja a beszélő: “... de én képtelen lennék (idegen gyereket nevelni)”. Az örökbefogadók többsége egyébként nem vár el tiszteletet, csodálatot, csak annyit szeretne, hogy a családalapítás egyik normális módjának tekintse a világ az örökbefogadást.

Örökbe.hu: az első száz nap

Visszatekintés, statisztika, köszönetnyilvánítás.

100 napja indult az Örökbe.hu blog!

Félve vágtam bele, sokat konzultáltam két fő segítőmmel a projekten (egyikük a férjem, másik egy szülőtárs). Hálás vagyok, hogy átlendítettek a kételyeken.

Az első száz nap számokban:

  • több, mint 50 érdemi poszt (a menetrend: kétnaponta, reggel hatkor)
  • 773 likeoló a Facebookon
  • eddig összesen 100 000 oldalletöltés
  • havi 10 000 egyedi látogató
  • közel 200 kommentelő
  • 644 válaszoló töltötte ki eddig a kis felmérésemet, ez alapján az olvasók között túlsúlyban vannak az örökbefogadók/várakozók/felkészülők, de az örökbefogadási háromszög többi szereplői, valamint szakemberek és érdeklődő kívülállók is jelen vannak.

Aminek nagyon örülök:

  • folyamatosan jelentkeznek emberek, és megosztják a történetüket akár interjúban, akár vendégposztban
  • olyan, a sajtóban is ritka témák is előkerültek már, mint felnőtt örökbefogadottak vagy örökbeadók története
  • nagyon igényesek a kommentek, színvonalas társalgás folyik a hozzászólásokban (szinte nem is kellett még moderálnom)
  • több megyében már örökbefogadók felkészítő tanfolyamán is ajánlották az Örökbe.hu blogot
  • és nemcsak az örökbefogadó szülőkhöz, de a többi szereplőhöz és kívülállókhoz is tud szólni a blog.

Szabó-Orsolya

Előzetes terveimhez hűen mindenféle téma és műfaj megjelent: a magyar örökbefogadási rendszer ismertetője, külföldi gyakorlatok bemutatása, könyv- és filmajánló, beszélgetés szakemberekkel és érintett családokkal. Kedvenc műfajom a vendégposzt, nem azért, mintha nem lenne vele munka (kell szerkeszteni a szöveget), de mert mások élményeit, tudását is be tudom hozni a blogra, mindig a szerző saját stílusában. Az én kis tapasztalataim hamar elfogynának, de így közösségi tudásbázissá tud alakulni ez a tér.

Legek eddig:

Legolvasottabb írások:

Úgy hívom őket, csoki és vanília

“Kire hasonlít ez a gyerek?” “Leginkább a testvérére”

Szúrok, mint a sündisznó

Legtöbb hozzászólást kapta:

“Vegyen kutyát, ott lehet pedigrét kérni”

Hat hét függőben

“Sosem tudtam harcolni magamért”

Legviccesebb keresőkifejezések, amivel a blogra érkeztek olvasók:

  • segìtség jön a gyàmos
  • tudod kislányom mindenki azt meséli ami szerinte volt
  • hogyan vigyunk agyba egy 50 eves holgyet
  • szerinted egy embert megismerhetünk abból, amire vágyik?
  • lefeküdtem a saját testvéremmel
  • hogyan hivjak el valakit randira 14 évesen
  • ökölvívás kivárási idő

Nekem is nagy öröm a blog, rengeteget dolgozom vele, de igazi Flow-élményt ad.

Mindez nem jöhetett volna létre az olvasók nélkül. Köszönöm mindenkinek, aki interjút adott, vendégposztot írt, hozzászólt, likeolt, megosztott egy cikket, vagy ajánlotta másnak az oldalt. A gyerekrajzokért köszönet az Igazgyöngy Alapítványnak.

„Elmentem a vulkánig, már csak meg kell másznom…”

Beszélgetés egy felnőtt örökbefogadottal. Manuela már sokat kommentelt az Örökbe.hu blogon, most elmeséli a saját történetét. Az interjú meredekebbnek bizonyult, mint vártam, de Manuela nagy önismerettel, intelligenciával beszélt a húzósabb témákról is. Lesz szó masszív kamaszkori krízisről, a vér szerinti családról és útkeresésről. 

– Mondj pár szót magadról!

– Közel harminc éves nő vagyok, jelenleg egyedül, de szeretnék majd családot, gyereket. Két szakmám van, nemrég képeztem át magam, épp munkát keresek. Még a szüleimmel lakom, most szeretnék róluk leválni. Csecsemőkoromban fogadtak örökbe a szüleim. Sokat foglalkozom ezzel, eljárok a Mózeskosár felnőtt örökbefogadottak klubjába, szoktam szerepelni örökbefogadók felkészítő tanfolyamain, szívesen beszélek arról, milyen örökbefogadottnak lenni. Az elmúlt tíz évem ennek az örökségnek a feldolgozásával telt.

– Hogy kerültél a szüleidhez?

– Amikor megszülettem, a kórházban lemondott rólam a vér szerinti anyukám. Rögtön felhívták a szüleimet, akik köztiszteletben álló polgárok voltak. Akkoriban egy évet kellett volna várniuk, de ők kivételezettként már fél évesen megkaptak. Addig csecsemőotthonban éltem, a szüleim sokszor látogattak.


Manuela3

– Tudtad, hogy örökbe fogadtak?

– Négy-öt éves koromban mondták el. A szót értettem, de persze az egészet egy ekkora gyerek nem fogja fel. Később nem sokat beszéltünk erről, anyukám nem szerette a témát.

– A külvilág tudta?

– Általános iskola első osztályában egy idegbeteg tanítónő rákérdezett harminc osztálytársam előtt, hogy tényleg örökbefogadott vagyok-e. Én persze tudtam, hogy igen, de úgy éreztem, neki semmi köze hozzá, pláne ennyi gyerek előtt nem. Nemmel feleltem. A tanítónő kinyomozta az igazságot, és mindenki előtt megpofozott, megalázott, hazugnak nevezett. olvasásának folytatása