ismert ember

Híres örökbefogadók: Nia Vardalos

Örökbe18 hozzászólás

Bazi nagy görög lagzi, megvan? Nia Vardalos a film főszereplője és forgatókönyvírója, aki civilben örökbefogadó szülő. Amerikából, belföldről adoptált egy hároméves kislányt, aki addig nevelőszülőknél élt. És erről írt egy könyvet,  a címe: Instant Mom (magyarul nem elérhető). Akit nem érdekel a színésznő, az is olvasson tovább, mert a könyvben nagyon hasznos tanácsokat kapunk egy traumatizált, megvadult kisgyerek kezelésére.

Nia Vardalos és férje, Ian Gomez
Nia Vardalos és férje, Ian Gomez

Nia Vardalos (1962) görög származású kanadai, ma amerikai színésznő, író, rendező, akit a semmiből tett híressé a Bazi nagy görög lagzi. Az Instant Mom első fejezete részletesen ismerteti a színésznő karrierjét, ami arra jó, hogy lássuk, milyen ember Nia. Olyan, aki nem adja fel. A hollywoodi klisékből kilógó, nagydarab, kiejthetetlen nevű, komikusi vénájú lány egyszerűen nem kapott semmilyen szerepet az alkata miatt, úgyhogy úgy döntött, ő maga ír egy filmet, amiben szerepelhet. A Bazi nagy görög lagziban a saját családi sztorijait írta meg: görög származású lány egy nem görög fiúhoz megy hozzá Amerikában, és mindenféle vicces kulturális ütközések zajlanak. Miután a forgatókönyv sem kellett senkinek, Nia színházat bérelt és egyszemélyes darabként adta elő, míg végül Tom Hanks és görög származású felesége felfigyeltek rá és összehozták a filmet. A Bazi nagy görög lagzi minden idők legsikeresebb független filmje lett, egész az Oscar-jelölésig jutott, és egycsapásra sztárrá tette Niát. Szép példája, hogy csináljunk limonádét a citromból, amit az élet ad. Nekem az örökbefogadás is erről szól, úgyhogy szimpátiával olvastam a könyvét.

A “nem adom fel” mentalitás a gyerekért való harcban is visszaköszön. Nia és férje, a szintén színész Ian Gomez másfél évtizeden át küzdöttek a gyerekért. (“Biztos a karriered miatt későn vállaltál gyereket” – hangzik a kívülállók egyik tipikus mondata, de Nia harmincéves kora óta próbálkozott, és csak 46 évesen lett végül anya.) Tizenhárom lombikon mentek keresztül, elszenvedtek több vetélést, próbálkoztak béranyával. A könyv szépen bemutatja azt a lelkiállapotot, amikor az ember nem engedi meg magának, hogy gyenge legyen, csak megy tovább, mert “a következő már biztos sikerül”. És azt is, mikor eljön a gyász ideje, ami nélkül nincs továbblépés. Miután az örökbefogadás mellett döntöttek, még mindig sok várakozás és kudarc következett. Vardalos le is írja: azért írta meg a könyvet, és tette félre saját magánéletének védelmét, hogy másoknak segítsen, és a kevésbé szem előtt lévő amerikai belföldi örökbefogadást népszerűsítse. Merthogy míg a fejlődő országokból való örökbefogadás, illetve az újszülöttek nyílt örökbefogadása eléggé reflektorfényben van, kevésbé ismert, hogy az Egyesült Államokban 102 ezer idősebb gyerek vár örökbeadásra nevelőszülőknél. Utóbbi módszer ráadásul ingyenes. Nia és férje ezt az utat választották, és egy hároméves kislány szülei lettek. A könyvhöz még testes mellékletet is ad, amiben összefoglalja az amerikai örökbefogadási módokat és sajátosságaikat. → olvasásának folytatása

Czeizel Endre és az örökbefogadás

Örökbe62 hozzászólás

Két hete hunyt el Czeizel Endre orvos, genetikus, akinek bírósági eljárással végződött amerikai örökbeadási ügye mellett kevésbé ismert, hogy a kilencvenes évek elején egy sikeres és törvényes hazai örökbefogadási programot is működtetett. Ma ezeket foglalom össze. Új megállapításaim nem lesznek, az ügyben a bírósági eljárással kapcsolatos tudósításokra illetve Czeizel nyilatkozataira támaszkodom. Czeizel az utóbbi időben majdnem minden interjúban szóba hozta az örökbefogadási pert, a haláláról szóló híradások is megemlítették. Egy egész könyvet is írt róla (Czeizel Endre: A Czeizel-ügy, 2004, Galenus Kiadó, ahol külön nem jelzem, ott ebből idézek majd), illetve az idén megjelent róla szóló riportkönyvben is külön fejezet foglalkozik az örökbeadási botránnyal (M. Kiss Csaba: Czeizel Endre – Két életem, egy halálom, 2015, XXI. Század Kiadó). Úgy gondolom, tisztességesebb pontosan leírni a történteket – amennyire ez rekonstruálható –, mint abban a hitben hagyni az átlagos újságolvasót, hogy „Czeizelnek valami örökbefogadási botránya volt.”

A posztban a következő témákkal fogok foglalkozni:

  • a Czeizel által vezetett legális dajkaanya-program
  • A legális örökbeadási program (amit a bíróság sem kifogásolt)
  • azok a nemzetközi örökbefogadások, amik a bírósági eljárásba kerültek
  • és a kilencvenes évek törvényi szabályozása, amely, már előre mondom, jóval kevésbé volt szigorú, mint a mai.
Czeizel_Endre
Czeizel Endre. Fotó: 168 óra

Czeizel Endre (1935-2015) pályájának egyik fő vonulata a magzatok életének, egészségének védelme és kutatása volt. Ő vezette be a családtervezés előtti genetikai tanácsadás rendszerét Magyarországon, számos kutatást végzett a születési rendellenességek és az ezt kiváltó tényezők (például terhesség alatt szedett gyógyszerek) témájában. Ő fedezte fel a folsav (magzatvédő vitamin) hatását a születési rendellenességek megelőzésében. Televíziós sorozatokban tette népszerűvé a genetika témáját, és számos könyvet is írt, élete végén a zsenik családfáját kutatta. 2002-ben a rangos Kennedy-díjat ítélték neki Amerikában, egyes vélemények szerint egy hajszál választotta el a Nobel-díj jelölésétől. Ez a hajszál pont a balul sikerült örökbeadási ügy volt. Egyébként tudomásom szerint ez volt az egyetlen magyar bírósági ügy örökbefogadás közvetítése kapcsán.

Dajkaanya-program

Czeizel pályájába a 80-as évek végén kapcsolódunk be, ekkor kezdeményezésére országszerte létrejött az Optimális Családtervezési Szolgáltatások rendszere, ő a fővárosi Családtervezési Központot vezette, az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetője volt és a WHO-nak (Világegészségügyi Szervezet) is dolgozott. A Családtervezési Központban Czeizel vezetésével a kilencvenes évek elején egy legális, a minisztérium által támogatott dajkaterhes-program működött. Ekkorra az orvosi feltételek lehetővé tették, hogy a méh nélküli nők petesejtjét mesterségesen megtermékenyítsék, s az embriót egy másik nő hordja ki, aki a születő gyermeket nyílt örökbefogadás útján átadja a genetikai szülőknek. A korabeli törvények nem szabályozták ezt a lehetőséget, tehát nem minősült tiltottnak az eljárás. Czeizel több tévé- és rádióadásban foglalkozott a témával, hogy mennyire fogadja el a társadalom ezt a megoldást, és toborzott is vállalkozó dajkaanyákat. A fogadtatás jó volt, a levélírók többsége vállalhatónak tartotta a dajkaanyaságot, és összesen 154 nő jelentkezett, hogy kihordja valaki másnak a magzatát. Többkörös szűrésük után őket összehozták a központban nyilvántartott, méh nélküli nőkkel. A programban 17 gyermek született, akiket a kihordó anyák átadtak a genetikai szülőknek. Czeizel intézménye csak a közvetítést végezte, utána jogászhoz, majd meddőségi klinikára küldték az összepárosított jelentkezőket, a megszületett gyermekekről már csak a házaspárok önkéntes beszámolóiból értesültek. A program több ponton mintája lett az intézetben kialakított nyílt örökbeadási projektnek. 2002-ben a parlament betiltotta a dajkaterhesség alkalmazását, és a programnak vége szakadt. → olvasásának folytatása

Tóth Krisztina: „Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem”

Örökbe84 hozzászólás

Tóth Krisztina író, költő férjével közösen közel két évvel ezelőtt fogadott örökbe egy másfél éves kislányt. Ez az első interjú, ahol az örökbefogadásról mesél. Nagy puttonnyal érkező kisgyerek, durva kezdeti krízisek, kamasz testvér, az anyasággal és az örökbefogadással kapcsolatos sztereotípiák kerülnek szóba a beszélgetésben.

– Ön eddig sosem vállalta fel nyilvánosan az örökbefogadást.

– Mit jelentsen az, hogy felvállalni? Nem titok, de ez az én magánszférám. Ha íróként vagyok jelen, akkor nem a magánéletemről, a férjemről, a gyerekeimről beszélek, ha viszont ez a téma, akkor természetesen elmondom. Nem is szeretem azt a kifejezést, hogy valaki „coming outol”, az ismert emberek nem az örökbefogadásról nem beszélnek, hanem általában véve a magánéletüket védik, és így a gyerekeikről sem beszélnek. Manapság, amikor a bulvárlapokban másról sincs szó, ez valamelyest érthető is.

Tóth K

– Honnan jött az örökbefogadás gondolata?

– Anyukám is örökbefogadott gyerek, úgyhogy nekem ez természetes. Én mindig azt gondoltam, hogy valamikor fogok gyereket örökbe fogadni, de a fiam apjától nagyon hamar elváltam, egyedül éltem, nem úgy alakult az életem. Mikor újra férjhez mentem, megint felmerült a gondolat, hogy jó lenne. Mivel az én sorsom innen eredeztethető, szeretném ezt visszacsatolni a saját életembe. Tartozom ennyivel a sorsnak.

– Vér szerinti gyereket nem is akartak?

– Én már nem igazán. Jócskán negyven felett voltam, amikor újra férjhez mentem.

– És a férje?

– Ő eredetileg jobban vágyott volna gyerekre, neki nem volt még. Én éppen egy komoly betegségen estem túl, egyszer mégis végigkérdeztük az orvosokat, és azt mondták, hogy egy végigfekvéses terhesség szóba jöhet. Akkor kezdett kamaszodni a fiam, és mondtam, hogy ez teljesen ki van zárva, egyetlen porcikám se kívánta ezt a kalandot. A férjemen meg láttam, hogy nagyon vágyik rá, többször beszélgettünk erről. Próbáltam eloszlatni a rossz érzéseit.

– Mik voltak ezek?

– Az egyik aggodalma az volt, hogy az ő családjában mindenki kiváló intellektuális képességekkel rendelkezik. Azon tűnődött, mennyire kiszámíthatatlan ez egy ismeretlen kisgyerek esetében. Én erre azt feleltem, hogy minden, a világba érkező kisgyerek ismeretlen, hogy egy vér szerinti gyerek is teljes titok, hogy titok volt a saját fiam is: valójában semmit nem tudunk arról, ki mit hoz magával. Szerintem nincs akkora jelentősége a géneknek, mint azt hinni szoktuk. És hát az ember mit tud, őszintén, a férje családjáról, sőt, akár a saját tágabb családjáról? Mit tud a felmenőiről? Az anyukám például mindig is jobban kötődött az örökbefogadó szüleihez, mint a vér szerinti szüleihez: hajlamosak vagyunk eltúlozni az öröklés jelentőségét. → olvasásának folytatása

Híres örökbeadók: Louise Hay

Örökbe13 hozzászólás

Az ezoterikus önsegítő irodalom nagyasszonya, aki nyíltan felvállalja, hogy örökbe adott egy gyereket.

louise-hay

Louise L. Hay a top akárhány legbefolyásosabb spirituális gondolkodó egyike. Neve itthon is ismert: a rendszerváltás óta szinte minden évben megjelent egy-egy könyve, melyek a könyvesboltok Ezoterika szekciójában lelhetők fel. Pozitív gondolkodás, a testi betegségek lelki bajok kivetülései, szeretetteli üzenetek önmagunknak, gondolataink meghatározzák az életünket, sorsunk a saját kezünkben van, bármit elérhetsz, ha igazán akarod – ezek a fő elvei. Legnépszerűbb könyve, a You Can Heal Your Life 40 millió példányban jelent meg világszerte (magyarul Éld az életed címmel adták ki). Ebben felsorolja, melyik betegség milyen negatív érzelem, beállítódás következménye, a rák például az elfojtott nehezteléstől alakul ki. Számos könyve mellett könyvkiadót alapított, a roppant sikeres Hay House más ezoterikus szerzőket is befuttatott, emellett más tárgyakat, naptárokat, angyalkártyákat, cd-ket forgalmaz, rendezvényeket szervez, rádióadót működtet, jótékonysági alapítványokat finanszíroz. Fő tulajdonosa, a 88 éves asszony ma is aktív. Diplomája nincs, de munkássága megkerülhetetlen a népszerű ezoterika, önsegítés, öngyógyítás témáiban.

Update: Louise 2017-ben, 90 évesen elhunyt.

Pedig a kezdet igen keserves volt. Louise Hay (akinek eredeti neve nem ez) a gazdasági válság idején volt gyerek, nyomorúságos körülmények, folyamatos fizikai és szexuális bántalmazás közepette. Ötéves volt, mikor megerőszakolta egy szomszéd, a nevelőapja verte, majd kamaszkorában szexuálisan zaklatta. 15 évesen otthagyta az iskolát, megszökött otthonról és pincérnőként helyezkedett el. → olvasásának folytatása

„Azt éreztem, nem szabad elkallódni”

Örökbe8 hozzászólás

Híres örökbefogadottak: Bagi Iván

Bagi Iván parodista, író, a Bagi-Nacsa humoristaduó tagja nehéz gyerekkor után lett ismert. Élt több helyen állami gondozásban, majd a nővére fogadta örökbe, később a bátyjához került. Gyerekkorát nemrég a Csak szeretet legyen! című könyvében őszintén feltárta. A nehéz indulásról, a trauma feldolgozásáról, a hátrányos helyzetű gyerekek mai lehetőségéiről beszélgettünk.

Bagi2

– Miért kerültél állami gondozásba? Hány helyen éltél?

– Anyukám pszichiátriai beteg volt, egy házasságon kívüli kapcsolatából születtem, ami kiderült, és elváltak. Nekik volt két nagyobb gyerekük, akik még jobb körülmények között nőhettek fel, akkor még nem volt olyan rossz az anyukám állapota. Engem sem anyám, sem a vér szerinti apám nem vállalt fel. Éltem Zsámbékon egy intézetben, Fóton a Gyermekvárosban, Budaörsön egy nevelőszülőnél, meg volt egy negyedik helyszín is, amire nem emlékszem. Tízévesen kaptam meg apám nevét, addig anyám nevét viseltem, addig tartott az apasági per, akkor megállapítást nyert, hogy apám ténylegesen az apám. Ekkor fogadott örökbe a nővérem. Ő, mikor 16 éves lettem, disszidált, a bátyámhoz lepasszolt.

– Éltél a vér szerinti szüleiddel is?

– Anyukámmal néha egy-két hónapot, időnként kivett próbajelleggel, de ezek nagyon rövid időszakok voltak, mindig visszakerültem az intézetbe. Apámmal soha nem éltem.

– Milyen emlékeid vannak az állami gondozásról?

– Meglehetősen vegyesek. A budaörsi nevelőanya volt a legrosszabb időszak, itt a legnagyobb nyomorban éltünk. Fóton sok értékes barátság alakult ki a gyerekek között, akár még azt is mondhatnám, hogy nem is éreztem magam rosszul, csak a testvéreim voltak megijedve, hogy mennyire le vagyok fogyva. Ma már nem bánnám. (nevet)

Bagi1
Hatéves kora körül, a budaörsi időszakban

– Valóban vertek a gondozók?

→ olvasásának folytatása

Híres örökbefogadók: Török Sophie és Babits Mihály

Örökbe31 hozzászólás

Babits Mihály (1883-1941), a Nyugat nagy költőjének a felesége is tehetséges, bár kevésbé ismert alkotó volt, Tanner Ilonaként született, de Török Sophie néven írt (1895-1955). A házaspárnak – vélhetően a feleség egy korábbi abortusza miatt – nem lehetett gyereke. Mikor Ilona öccse teherbe ejtette a cselédlányukat, a gyermeket magukhoz vették és örökbe fogadták. Az 1928-ban született kislányt Babits Ildikó néven anyakönyvezték, a házaspár egészen sajátjaként nevelte, s eltitkolták előle, hogy nem vér szerinti gyermekük.

babits-mihaly3

→ olvasásának folytatása

Híres örökbefogadók: Törőcsik Mari és Maár Gyula

Örökbe31 hozzászólás

Törőcsik Mari színésznő (1935-2021), és férje, Maár Gyula filmrendező  (1934-2013) egy vietnami kisfiút fogadtak örökbe a hetvenes években. A történet azért is különleges, mert ekkoriban Magyarországon az örökbefogadást még titok övezte, Törőcsik Mari azonban nyíltan felvállalta a történetet. (Én is megkerestem, hogy nyilatkozzon az örökbefogadásról, de ezt elhárította, mondván, a gyerekei már felnőttek, nem szeretne beszélni róluk.) Korábban azonban itt-ott mesélt a sajtónak a történetről, ezeket a forrásokat használtam fel.

Törőcsik mari és gyerekei
A kilencvenes években

A házaspárnak 1973-ben született vér szerinti gyermeke, Teréz. Pár évvel később, a nemrég véget ért vietnami háború hatására szerettek volna egy vietnami árvát is örökbe fogadni. A kezdőlökést egy dokumentumfilm adta, amelyik egy gyerek sorsát dolgozta fel, és úgy megindította a házaspárt, hogy ezt a gyereket szerették volna magukhoz venni, noha korábban nem tervezték, hogy örökbe fogadnak gyereket. A háború után tömegesen maradtak árvák Vietnamban, de az ország nem adott örökbe gyereket külföldre. Hihetetlen módon két év alatt, a külügyminisztérium segítségével sikerült kinyomozni a filmben szereplő gyerek hollétét, aki közben már nagykorú és katonaköteles lett, azonban a vietnami állam kivételesen felajánlotta, hogy egy másik gyereket örökbe fogadhat a színésznő. “Azt kértük, hogy ne mi válasszuk ki a gyereket, adjanak, akit ők akarnak.”

→ olvasásának folytatása

„Nem akarom veszteségből indítani a közös történetünket”

Örökbe56 hozzászólás

A blogon szeretném ismert emberek örökbefogadással kapcsolatos történetét is bemutatni. Ma Tompa Andrea író, színikritikus mesél, akinek neve a közelmúltban a Márai-díj átvétele kapcsán szerepelt a sajtóban. Andrea a férjével közösen fogadta örökbe másfél éve Elemért, aki ma ötéves. Az interjút azért is vállalta el, hogy oszlassa az örökbefogadás tabujellegét, és más közszereplőket is „coming out”-ra ösztökéljen. Az örökbefogadást feldolgozó játékokról, az identitásról, a témát övező társadalmi közbeszédről beszélgetünk.

– Ma Magyarországon a házaspárok többsége meddőségi problémák miatt vállalkozik az örökbefogadásra. Nálatok is ez volt a kiindulás?

– A meddőség szót elutasítom, mert megbélyegzőnek tartom. Sosem gondoltam magunkra – mármint a férjemmel együtt – mint meddő párra. Hibásnak tartok minden beszédmódot az örökbefogadásról, amelynek a veszteség a kiindulópontja, még ha a hátterében az is áll, hogy egy párnak nem született vér szerinti gyereke. Nem szeretném Elemér történetét, a mi közös történetünket valami kudarcból vagy veszteségből indítani, ahogy az örökbefogadós mesekönyvek kezdődnek, hogy „sajnos anyának és apának nem született gyereke”. Valamikor régen egy pszichológus mondta, hogy a 19. században a családok felében nem született gyermek, a másik felében meg nagyon sok. Ez a gondolat, bármilyen furcsa, felvillanyozott, mert azt üzente, hogy ami velünk és sok más párral történik, teljesen természetes. Még ha tudom is, hogy a 21. században rengeteg módszer áll rendelkezésre beavatkozni és segíteni ott, ahol nem megy spontánul. Erre az útra mi nem léptünk. Szóval én nem a pohár üres felét nézem, hanem a telit. Ez persze alkat kérdése. A gyerekünkkel sem beszélgetünk úgy, hogy ő azért lett, mert nekünk nem született vér szerinti gyerekünk, azért sem, mert ez a kérdés ma már nem érdekes számomra. Ugyanakkor le sem tagadjuk, de nem innen indul a beszélgetés.

SONY DSC

Furcsa, de én sose voltam úgy oda a vér szerinti dolgokért. A vér, a vér, ezt sok ideológia fetisizálja. Miközben irtó fontos a családom, igyekeztem könyveimben is mindent megtudni, feltárni, megőrizni róluk, mégis rá kellett jönnöm, hogy a legfontosabb ember, aki most a világon van számomra – mondjuk így, a gyermek előtt –, ő sem a vérrokonom.

– Honnan érkezett Elemér? Miért ilyen idős gyereket vállaltatok?

– Három és fél évesen fogadtuk örökbe, országos listáról, nevelőszülőktől. Nem ragaszkodtunk csecsemőhöz, mert „csak” gyereket akartunk, és úgy éreztük, egy ekkora gyerekkel jól fogunk tudni együtt lenni. Származási kikötést sem tettünk. Fiunknak remek nevelőszülei voltak, akikkel tartjuk a kapcsolatot és sokat segítettek az egész folyamatban. Sosem ismertem korábban nevelőszülőt, rá kellett jönnöm, hogy ők igazán nagy, áldozatos munkát végeznek, a társadalom számára teljesen láthatatlan munkát.

– Egy ennyi idősen érkező gyereknek feltehetően megvan az előélete, nem könnyű története. Ez nem aggasztott? → olvasásának folytatása