ismert ember

„Azt éreztem, nem szabad elkallódni”

Örökbe8 hozzászólás

Híres örökbefogadottak: Bagi Iván

Bagi Iván parodista, író, a Bagi-Nacsa humoristaduó tagja nehéz gyerekkor után lett ismert. Élt több helyen állami gondozásban, majd a nővére fogadta örökbe, később a bátyjához került. Gyerekkorát nemrég a Csak szeretet legyen! című könyvében őszintén feltárta. A nehéz indulásról, a trauma feldolgozásáról, a hátrányos helyzetű gyerekek mai lehetőségéiről beszélgettünk.

Bagi2

– Miért kerültél állami gondozásba? Hány helyen éltél?

– Anyukám pszichiátriai beteg volt, egy házasságon kívüli kapcsolatából születtem, ami kiderült, és elváltak. Nekik volt két nagyobb gyerekük, akik még jobb körülmények között nőhettek fel, akkor még nem volt olyan rossz az anyukám állapota. Engem sem anyám, sem a vér szerinti apám nem vállalt fel. Éltem Zsámbékon egy intézetben, Fóton a Gyermekvárosban, Budaörsön egy nevelőszülőnél, meg volt egy negyedik helyszín is, amire nem emlékszem. Tízévesen kaptam meg apám nevét, addig anyám nevét viseltem, addig tartott az apasági per, akkor megállapítást nyert, hogy apám ténylegesen az apám. Ekkor fogadott örökbe a nővérem. Ő, mikor 16 éves lettem, disszidált, a bátyámhoz lepasszolt.

– Éltél a vér szerinti szüleiddel is?

– Anyukámmal néha egy-két hónapot, időnként kivett próbajelleggel, de ezek nagyon rövid időszakok voltak, mindig visszakerültem az intézetbe. Apámmal soha nem éltem.

– Milyen emlékeid vannak az állami gondozásról?

– Meglehetősen vegyesek. A budaörsi nevelőanya volt a legrosszabb időszak, itt a legnagyobb nyomorban éltünk. Fóton sok értékes barátság alakult ki a gyerekek között, akár még azt is mondhatnám, hogy nem is éreztem magam rosszul, csak a testvéreim voltak megijedve, hogy mennyire le vagyok fogyva. Ma már nem bánnám. (nevet)

Bagi1
Hatéves kora körül, a budaörsi időszakban

– Valóban vertek a gondozók?

→ olvasásának folytatása

Híres örökbefogadók: Török Sophie és Babits Mihály

Örökbe31 hozzászólás

Babits Mihály (1883-1941), a Nyugat nagy költőjének a felesége is tehetséges, bár kevésbé ismert alkotó volt, Tanner Ilonaként született, de Török Sophie néven írt (1895-1955). A házaspárnak – vélhetően a feleség egy korábbi abortusza miatt – nem lehetett gyereke. Mikor Ilona öccse teherbe ejtette a cselédlányukat, a gyermeket magukhoz vették és örökbe fogadták. Az 1928-ban született kislányt Babits Ildikó néven anyakönyvezték, a házaspár egészen sajátjaként nevelte, s eltitkolták előle, hogy nem vér szerinti gyermekük.

babits-mihaly3

→ olvasásának folytatása

Híres örökbefogadók: Törőcsik Mari és Maár Gyula

Örökbe31 hozzászólás

Törőcsik Mari színésznő (1935-2021), és férje, Maár Gyula filmrendező  (1934-2013) egy vietnami kisfiút fogadtak örökbe a hetvenes években. A történet azért is különleges, mert ekkoriban Magyarországon az örökbefogadást még titok övezte, Törőcsik Mari azonban nyíltan felvállalta a történetet. (Én is megkerestem, hogy nyilatkozzon az örökbefogadásról, de ezt elhárította, mondván, a gyerekei már felnőttek, nem szeretne beszélni róluk.) Korábban azonban itt-ott mesélt a sajtónak a történetről, ezeket a forrásokat használtam fel.

Törőcsik mari és gyerekei
A kilencvenes években

A házaspárnak 1973-ben született vér szerinti gyermeke, Teréz. Pár évvel később, a nemrég véget ért vietnami háború hatására szerettek volna egy vietnami árvát is örökbe fogadni. A kezdőlökést egy dokumentumfilm adta, amelyik egy gyerek sorsát dolgozta fel, és úgy megindította a házaspárt, hogy ezt a gyereket szerették volna magukhoz venni, noha korábban nem tervezték, hogy örökbe fogadnak gyereket. A háború után tömegesen maradtak árvák Vietnamban, de az ország nem adott örökbe gyereket külföldre. Hihetetlen módon két év alatt, a külügyminisztérium segítségével sikerült kinyomozni a filmben szereplő gyerek hollétét, aki közben már nagykorú és katonaköteles lett, azonban a vietnami állam kivételesen felajánlotta, hogy egy másik gyereket örökbe fogadhat a színésznő. “Azt kértük, hogy ne mi válasszuk ki a gyereket, adjanak, akit ők akarnak.”

→ olvasásának folytatása

„Nem akarom veszteségből indítani a közös történetünket”

Örökbe56 hozzászólás

A blogon szeretném ismert emberek örökbefogadással kapcsolatos történetét is bemutatni. Ma Tompa Andrea író, színikritikus mesél, akinek neve a közelmúltban a Márai-díj átvétele kapcsán szerepelt a sajtóban. Andrea a férjével közösen fogadta örökbe másfél éve Elemért, aki ma ötéves. Az interjút azért is vállalta el, hogy oszlassa az örökbefogadás tabujellegét, és más közszereplőket is „coming out”-ra ösztökéljen. Az örökbefogadást feldolgozó játékokról, az identitásról, a témát övező társadalmi közbeszédről beszélgetünk.

– Ma Magyarországon a házaspárok többsége meddőségi problémák miatt vállalkozik az örökbefogadásra. Nálatok is ez volt a kiindulás?

– A meddőség szót elutasítom, mert megbélyegzőnek tartom. Sosem gondoltam magunkra – mármint a férjemmel együtt – mint meddő párra. Hibásnak tartok minden beszédmódot az örökbefogadásról, amelynek a veszteség a kiindulópontja, még ha a hátterében az is áll, hogy egy párnak nem született vér szerinti gyereke. Nem szeretném Elemér történetét, a mi közös történetünket valami kudarcból vagy veszteségből indítani, ahogy az örökbefogadós mesekönyvek kezdődnek, hogy „sajnos anyának és apának nem született gyereke”. Valamikor régen egy pszichológus mondta, hogy a 19. században a családok felében nem született gyermek, a másik felében meg nagyon sok. Ez a gondolat, bármilyen furcsa, felvillanyozott, mert azt üzente, hogy ami velünk és sok más párral történik, teljesen természetes. Még ha tudom is, hogy a 21. században rengeteg módszer áll rendelkezésre beavatkozni és segíteni ott, ahol nem megy spontánul. Erre az útra mi nem léptünk. Szóval én nem a pohár üres felét nézem, hanem a telit. Ez persze alkat kérdése. A gyerekünkkel sem beszélgetünk úgy, hogy ő azért lett, mert nekünk nem született vér szerinti gyerekünk, azért sem, mert ez a kérdés ma már nem érdekes számomra. Ugyanakkor le sem tagadjuk, de nem innen indul a beszélgetés.

SONY DSC

Furcsa, de én sose voltam úgy oda a vér szerinti dolgokért. A vér, a vér, ezt sok ideológia fetisizálja. Miközben irtó fontos a családom, igyekeztem könyveimben is mindent megtudni, feltárni, megőrizni róluk, mégis rá kellett jönnöm, hogy a legfontosabb ember, aki most a világon van számomra – mondjuk így, a gyermek előtt –, ő sem a vérrokonom.

– Honnan érkezett Elemér? Miért ilyen idős gyereket vállaltatok?

– Három és fél évesen fogadtuk örökbe, országos listáról, nevelőszülőktől. Nem ragaszkodtunk csecsemőhöz, mert „csak” gyereket akartunk, és úgy éreztük, egy ekkora gyerekkel jól fogunk tudni együtt lenni. Származási kikötést sem tettünk. Fiunknak remek nevelőszülei voltak, akikkel tartjuk a kapcsolatot és sokat segítettek az egész folyamatban. Sosem ismertem korábban nevelőszülőt, rá kellett jönnöm, hogy ők igazán nagy, áldozatos munkát végeznek, a társadalom számára teljesen láthatatlan munkát.

– Egy ennyi idősen érkező gyereknek feltehetően megvan az előélete, nem könnyű története. Ez nem aggasztott? → olvasásának folytatása