„Bárki kerülhet ilyen helyzetbe”

Miért mond le valaki a gyerekéről? Az örökbeadó anyákról keveset tudni, ritkán állnak a nyilvánosság elé. Ma három olyan terhes nővel beszélgetek, akik erre készülnek. Niki, Melani és Rita a terhesség 7.-8. hónapjában vannak, állapotukat titkolják, csak a legszűkebb családjuk tud róla (nevüket megváltoztattam). A gyerek sorsáról mindhárman nyílt örökbeadással terveznek gondoskodni (ilyenkor örökbeadó és örökbefogadó ismerik egymást). A Gólyahír Egyesület százhalombattai krízislakásában vészelik át az utolsó hónapokat. A lányok 14, 18 és 24 évesek, csinosak, ápoltak, intelligensek. Mindháromnak labda alakú kis hasa van. Azért vállalták el a beszélgetést, hogy javítsanak az örökbeadók társadalmi megítélésén. (Az interjú a Divány/Poronty online oldalon már megjelent, több napig Index-címlapon szerepelt, 55 ezren olvasták, a Képmás Magazin pedig a Családbarát médiáért-díjra jelölte.

– Mit csináltok egyébként?

Melani: Az iskolát félbehagytam a szüleim válása és egy költözés miatt, most érettségiztem volna.

Niki: Most kezdtem a gimnáziumot.

Rita: Dolgozom, mellette főiskolára járok, most mindkettőt ott kellett hagynom.

Csarkó-Gréta

– Mit hisz a környezetetek, hol vagytok most?

Niki: A gimiben úgy tudják, egy biciklibalesetből lábadozom.

Rita: A tágabb család azt hiszi, Pesten dolgozom és nincs szabadságom.

– Mióta vagytok itt a lakásban?

Rita: Két hónapja. Apa új felesége nézte meg a Gólyahír Egyesületet a neten, és Anya mondta augusztusban, hogy ide fogok költözni Százhalombattára, hogy a szomszédok ne vegyék észre a terhességet.

Niki: Szeptember eleje óta. A szüleim hoztak ide.

– Ki tud a terhességetekről?

Melani: Az apukám tudja. Az anyukámmal nem jó a kapcsolatom, tőlük eljöttem. Az apukámnak elmondtam, ő mondta, hogy próbál segíteni, de van három féltesóm, nem várhatom, hogy felnevelje az én gyerekemet. Más nem tudja, pont abbahagytam az iskolát.

Niki: Apa meg anya.

Rita: A szüleim, és mindkettőnek az új párja. Anya és apa új felesége nagyon jóban vannak újabban, én kötöm össze őket.

– A gyerek apja tud a terhességről? olvasásának folytatása

Kisrigók

Vendégposzt. Oláh-Paulon Viktória és férje nemrég egy idősebb testvérpárt fogadott örökbe. A hatéves kislány és az ötéves kisfiú csecsemőotthonban élt. A barátkozás és az összeszokás naplójából válogattam.

Az akta

Ha valaki elmúlt ötéves, és a gyerekvédelem szakellátásában él, akkor van legalább fél méter magas aktatornya, annyira sok minden történt vele, mint amennyire nem történik semmi egy keddi napon egy gyerekotthonban, legfeljebb megérkeznek a szülei, de ezt még percekkel előtte se lehet tudni.

Ekkor indultunk el otthonról iratmegismerésre, és fantáziáltunk, mire mondhatnánk nemet, de nem tudtuk kitalálni.

Hat és fél éves, mondják az adatok, meg hogy akkora csak, mint egy négyéves. Mi meg arra gondolunk, hogy az egyötvenes ágy milyen sokáig jó lesz, és milyen jól elfér ölben is egy ilyen nagylány. Verekedős, durva, csúnyán beszél, de szépen is beszél, gazdag a szókincse, szereti az állatokat és nagyon okos. Túl okos, olvassák fel a szakvéleményt, öntörvényű, irányító, dacos. a jellemzést nem a marketingese írta. A fiam öt éves elmúlt, kedves, értelmes, vidám, kicsit kisebb a kortársainál, szépen beszél, önállóan eszik, öltözik, mosakszik, nem rajzol, de énekel, a szakvélemény szerint várja, hogy családja legyen, néha verekszik, sokat rohangál. A fotókon mosolyognak, göndör a hajuk, ócska a ruhájuk, és gyönyörűek.

Kisrigó1

Budapesti cigánycsaládból származnak, fiatal szüleiknek nem kellettek, hol itt, hol ott voltak rokonoknál. Volt ahol csak nem törődtek velük, volt ahol bántották őket. A fiam hamar csecsemőotthonba került, a lányom elveszett a gyerekvédelem bonyolult rendszerében, nem részletezett rendőrségi ügy kapcsán került a szakellátásba, és onnan nevelőcsaládhoz. a testvérek csecsemőként találkozhattak, de valamilyen gyámhatósági hiba folytán elszakadtak egymástól, múlt év novemberében ismertették össze őket, amikor örökbefogadó szülőket is találtak nekik. Megismerkedtek egymással és a szülőjelöltekkel, átlagosan nehezen ment, nem volt előjele a kudarcnak, de mégis megtörtént, ami nagyon ritkán szokott, hazamentek új otthonukba, de egy hétvége után visszahozták őket. A gyerekvédelem úgy döntött, megpróbálja újra az örökbeadást, de nem mondja el, miért nem sikerült az első. A gyerekek csalódottak voltak és dühösek, a fiam bizalommal és örömmel indult el a gyerekotthonból,  csalódása mérhetetlen volt, a lányom számára kérdéses volt, hogy a három éve családként megélt nevelőcsaládot megéri-e otthagyni, de az igazi tragédia az lett, hogy a sikertelen örökbefogadás után nem a nevelőcsaládba, hanem a gyerekotthonba került vissza. Hetekig ült a bontatlan bőröndje mellett, és csak azt mondogatta, jön majd érte az apukája, az új szülők meghátrálása nem volt annyira fájdalmas, mint az a felfoghatatlan helyzet, hogy a nevelőapa nem jön érte, nem viszi haza az otthonába, a szobájába, a “testvéreihez”, az óvodájába, a kertjébe, a jószágokhoz, a falujába. A lányom hatévesen mindent elvesztett, a fiam ötévesen a reményt, arra, hogy szülei lesznek. Két kirabolt kisgyerek.

Két törékeny kismadár.

Kisrigók.  olvasásának folytatása

“Nem titkolom, de nem is dicsekszem vele”

Ma egy 63 éves felnőtt örökbefogadottal közlök interjút. Karolina története két szempontból is érdekes: a korosztályából még nem szerepelt senki a blogon, illetve az eddigi alanyok maguk jelentkeztek, vagy rendezvényen találkoztunk, tehát foglalkoztatta őket a téma. Karolinát a saját ismeretségi körömben találtam, s állítása szerint nem fontos az életében az örökbefogadás, ám hajlandó volt nyilatkozni.

– Mondj pár szót magadról!

– Nyugdíjas vagyok, közgazdász végzettségem van. Tízéves korom óta ismerem a férjemet, két felnőtt gyerekünk és egy pici unokánk van.

– Mennyit tudsz az örökbefogadásról?

– Nem sokat. Az első gyerekkori fényképem hátára írt dátumból következtetve 14 hónapos lehettem, és állítólag a Pikler Emmi-féle intézetből fogadtak örökbe.

– Milyen volt az örökbefogadó családod?

– A szüleimnek a háború miatt nem lett gyerekük, és az orvosok javasolták anyukámnak az örökbefogadást. Negyvenévesek elmúltak, mikor érkeztem, a felmenő rokonok közül csak egy apai nagymama élt. Szüleimnek mindkét részről több testvére volt, több unokatestvér is, de nem volt szoros a kapcsolatunk. Inkább a férjem családját tekintem a családomnak, aki a volt osztálytársnőm, mai napig legjobb barátnőm bátyja, köztük tízéves korom óta otthon vagyok.

– Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

– Tizenkét éves korom körül, igen egyszerűen: megtaláltam egy anyakönyvi kivonatot a család hivatalos papírjai között, amire nem születési anyakönyvi kivonat, hanem örökbefogadási anyakönyvi kivonat és az én nevem volt írva. olvasásának folytatása

„Az segített át a holtponton, hogy arra gondoltam, mennyivel nehezebb neki”

Ma egy hétéves kislány örökbefogadásáról olvasunk. Dutka régi kommentelő az oldalon, most elmeséli, hogy zajlott egy nagyobb gyerek beilleszkedése a családba. Testvérféltékenység, kezdeti nehézségek, az iskolakezdés dilemmái kerülnek szóba a beszélgetésben, és persze az örömök is. Magyarországon ritka az ilyen idős gyerek örökbefogadása, de a helyzetekből mások is tanulhatnak.

– Mesélj magadról és a családodról!

– Pedagógus vagyok a felsőoktatásban, férjem kutató. Közel tizenöt éve élünk együtt, két gyermeket nevelünk: Fanni, a vér szerinti kislányunk tizenegy éves, Noémi kilenc éves és hétévesen fogadtuk örökbe. Fanni szőke, kék szemű, míg Noémi fekete hajú és szemű, cigány származású kislány. Magam nagyon nagy családból származom. Szüleimnek – akik sajnos már nem élnek – több, mint hatvan unokájuk van. A férjemnek pedig már van az előző házasságából és egy korábbi kapcsolatából három gyermeke.

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Miért döntöttetek így?

– Világéletemben sokat tanultam és dolgoztam, viszonylag későn került sor a családalapításra. Amikor Fanni megfogant, már negyvenéves elmúltam, ráadásul a terhesség korai szakaszában kiderült, hogy egy nagyon ritka genetikai rendellenességgel jön a világra, ami miatt talán nem is marad életben. Kálváriát kellett járnom, hogy megtarthassam a terhességet. Egynaposan sikeres műtétet hajtottak végre rajta, és kilátásba helyeztek egy másik műtétet három év múlva, így csak rá koncentráltam, szóba sem került egy másik gyerek. Időközben kiderült, hogy Fanni állapota nem szorul több korrekcióra, teljesen rendbe jött, egészséges, normális életet él. Viszont közben már kifutottunk az időből, a férjem egyébként sem szeretett volna több gyermeket, így Fanni egy időre egyke maradt. Pedig én mindig is nagyobb családot szerettem volna… Szerencsére ott voltak a féltestvérek, akikkel nagyon jó kapcsolat alakult ki.

Egy idő után viszont Fanni elkezdett kistestvér után kuncsorogni, s hasztalan mondtuk, hogy nem lehet, egyre következetesebben ragaszkodott hozzá. Egyszer a férjem viccből azt mondta, hát fogadjunk örökbe egy gyereket. Nekem már régen motoszkált a fejemben a vágy, de nem hittem volna, hogy a férjem tolerálná, ezért nem is beszéltem róla. Ekkor viszont azonnal lecsaptam az alkalomra, s miután a családban alaposan megtanácskoztuk a dolgot s időt hagytunk a döntésre, utánajártam a lehetőségeknek.

– Hogyhogy ilyen idős gyereket is elfogadtatok?

olvasásának folytatása

Magyar gyerekek amerikai örökbefogadóknál

Blogajánló! Amerikai családok, akik Magyarországról fogadtak örökbe gyereket, és blogot írnak róla.

A múltkori poszt kapcsán felmerült a téma, és elkezdtem ilyeneket keresgélni. Meglepően sok blogot találtam, mindet az elmúlt két évből. Tavaly és tavalyelőtt 23-24 magyar gyerek került az USA-ba (ez nagy fellendülés a megelőző évekhez képest) és úgy tűnik, a szülők jelentős része blogol.

IMG_3543

Sok közös vonást találtam a családokban. A tipikus történet: mélyen vallásos házaspár, akinek nincs meddőségi problémája, karitatív megfontolásból fogad örökbe idősebb testvéreket vagy beteg kisgyereket, többnyire romákat, nevelőszülőtől. Vagy idősebb vér szerinti gyerekek mellé, vagy rögtön házasságkötés után, a családalapítás kezdeteként. A blogok beszámolnak az adminisztratív folyamatról, a magyarországi barátkozásról és az első hónapokról otthon. Az örökbefogadás költségét (30-40 ezer dollár) adománygyűjtésből fedezik, ennek reklámozására is szolgál a blog. A hangvétel általában amerikaiasan lelkes, pozitív, gyakran az olvasót is imára buzdítják. Nagyon vicces az amerikai úti beszámolókat olvasni Miskolc vagy Nyíregyháza szépségeiről. Amazing. A gyerekek gyorsan beilleszkednek és hamar megtanulnak angolul. A gyerekprogramokról, ünnepekről, az első hónapok családi eseményeiről is beszámolnak. olvasásának folytatása

„Álmomban valaki felém nyújtott egy kisfiút”

Ma egy különleges interjúalannyal beszélgetek. H. Margit maga is örökbefogadottként nőtt fel, azóta van egy örökbefogadott gyermeke, majd utána szült is egyet. A visszafogott, mosolygós Margittal a gyerekkoráról, gyermekei különleges érkezéséről, és a sajátos szülő-gyerek viszonyról beszélgettünk. 

– Mondj pár szót magadról!

– Egyetemen tanítok, tizenkét éve ismerem a férjemet. Van egy örökbefogadott kisfiam, Ágoston, akinek az érkezése után 9 hónappal megszületett a vér szerinti lányom, Adél. Ők egyszerre fogják kezdeni ősszel az általános iskolát. Most jelentkeztünk egy harmadik gyerekért. Magam is örökbefogadott vagyok.

– Mikor fogadtak örökbe?

– Kicsivel öt éves korom előtt, egy intézetből.


378305_510728818962572_750020778_n

– Vannak emlékeid régebbről?

– Nem. Az első emlékem már az óvodából van, ahova a szüleimnél jártam.

– Milyenek a szüleid?

-Szuperek, nagyon jó a kapcsolatunk, jobb szülőket nem kívánhattam volna magamnak.

– Mennyit tudsz a vér szerinti családodról? olvasásának folytatása

„Nem hagyták, hogy kibúvó legyen bármire”

Mai beszélgetőtársam olyan felnőtt örökbefogadott, akinek anyukája is örökbefogadó szülőkkel nőtt fel. Andor-Székely Andrea a saját önismereti útjáról, a gyökerekhez és családjához való viszonyáról mesélt.

– Mesélj magadról!

– Teljesen átlagos harmincésatöbbi éves nő vagyok. Angoltanár és non-profit menedzser végzettségem van, mégis a bankszektorban dolgoztam leghosszabb ideig, mielőtt anyuka lettem. Most ez a főfoglalkozásom, a férjemmel együtt neveljük két kisfiunkat. Mellette, ha tehetem, önkéntesként támogatok számomra fontos célokat. És mivel engem örökbe fogadtak a szüleim – tehát van némi rálátásom a témára -, fontolgatom, hogyan tudnék, szintén önkéntes keretek között örökbefogadóknak segíteni. Pozitív példának tartom a saját életemet: azt mutatja, ebből a helyzetből is ki lehet jönni úgy, hogy az ember felnőttként nem a múltján rágódik, hanem a jövőjét tervezi. Sokan vádoltak már azzal, hogy biztos nem veszem elég komolyan az örökbefogadást, azért nem sírok rajta. Pedig csak arról van szó, hogy feldolgoztam a múltamat, ezért nem húz vissza. Ehhez persze elengedhetetlenek voltak a szüleim, a családom, nagyon szerencsés vagyok velük. Ez nem jelenti, hogy ne lettek volna buktatók vagy konfliktusok, sőt… De felnőttként nem érzem szükségét, hogy a jelenem helyett a múltamból próbáljak valamit kihozni.

– Kezdjük az elején! Az anyukádat is örökbe fogadták.

– Sőt, apai ágon a nagypapámat is! Őt éppenséggel a szomszédok, mert a szülei kivándoroltak  Amerikába. Az anyukám 1944-ben született, a szülei mindketten meghaltak pár hónapos korában, így őt a nagybátyja és annak felesége vette magához, akiknek nem volt gyerekük.  Anyukám kényszerűen vitte tovább az örökbefogadó vonalat: a gerince megsérült a születésekor, nyolcéves koráig kórházban volt. Nyilvánvaló volt, hogy soha nem lehet majd gyereke a sérülése miatt, de ezt nem titkolta. Apukám így vette őt feleségül, ezzel a „sorssal” együtt. Számukra így az örökbefogadás természetes volt, bár támogatást nem sokat kaptak. Anyai nagymamám volt a legnagyobb ellendrukkerük, anyukám sérülése miatt nagyon ellenezte az örökbefogadást. Válogatott érvei voltak az örökbefogadás ellen, egyik cifrább volt, mint a másik. Végül, amikor a szüleim – hosszas küzdelem után – hazavittek, csak annyit kérdezett: „szebb nem volt?”.

– A szakemberek szerint azok tartanak előbbre a felkészülésben, akik fiatal koruk óta tisztában vannak vele, hogy bizonyosan nem lehet gyerekük.

olvasásának folytatása

Kérdez a kisfiam

Nyerges Andrea vendégposztja.

Kisfiam, Marci egy hónap múlva lesz 10 éves. Csecsemőként fogadtuk örökbe, mindig is nyíltan kezeltük a témát. Időnként vannak kérdései. Mint tegnap este…

Marci: Szeretnék találkozni a nénivel, akinek a pocakjában voltam!

Számítottam rá, hogy ez felmerül, de azt hittem, még van 4-5 év haladékom. Hát akkor most…

Anya: Oké, tudod, erről már beszéltünk, ha nagy leszel, lesz rá lehetőséged, és ha szeretnéd, segítünk megkeresni. Ha találkoznátok, mit szeretnél kérdezni tőle?

Marci: Milyen érzés volt egy másik családnak odaadni a saját gyerekét?

Csak azért nem dobtam egy hátast, mert ebben az évben jártam az Ágacska mentorképzésére. olvasásának folytatása

Elbizonytalanodtunk

Vendégposzt. Limi kommentelőnk érvényes határozattal rendelkezik, ám lehet, hogy végül mégsem fog örökbe fogadni. Megírta, miért bizonytalanodott el.

Borsmalom.

Úgy érzem magam, mint a pici borsszemek a malomban…

Statisztikák szerint a határozattal rendelkezők egyharmada végül nem fogad örökbe. Mi is épp ebbe az irányba haladunk.

Ősszel kellene hosszabbítani a határozatunkat. 2-4 év közötti, nem roma származású kislányra várunk. Azért ennyi időset kértünk, hogy ne legyen nagy korkülönbség a gyerekeink között.

Már van egy nyolcéves kisfiunk. Tervezett, komplikációmentes, boldog terhességből született. Az első próbálkozásunkkor várandós lettem. Tesót is szerettünk volna, kis korkülönbséggel, de a harmadik vetélés után nem akartunk tovább próbálkozni. Háromszor éltük át, hogy a tervezett terhesség 8. hetében dobog a kis szív, aztán a 12. héten a dokim hosszas csend után azt mondja: „sajnálom, anyuka, nincs szívhang”. Nekem nem volt lelkierőm ezt még egyszer végigcsinálni, a férjem meg azt mondta, hogy neki azt nehéz végignézni, ahogy engem tologatnak ki-be a műtőbe. Az orvosok nem találtak semmi gondot egyikünknél sem, de olyan erősen bennünk van a félelem egy újabb sikertelen terhességtől, hogy nem merünk belevágni.

Igaziból nem terveztünk sok gyereket. Úgy voltunk, hogy egyet mindenképp szeretnénk, aztán majd meglátjuk. Az örökbefogadás mellett karitatív okokból döntöttünk. olvasásának folytatása

Három anya a 39. héten

Ma egy különleges háromszögbe pillanthatunk bele. A történetben szerepel egy örökbeadó, aki még a szülés előtt áll, és két örökbe fogadni szándékozó család. Az alanyok nevét megváltoztattam.

Margó (40)

Húsz éve élünk házasságban a férjemmel, van két kamaszfiunk, és sorozatos orvosi műhibák miatt nem lehet több gyerekem. Nagyon vágyom egy lányra. Húsz éve kislányhiányom van, a fiaimnál is mindig reménykedtem, hogy majd lány lesz. Másfél éve kaptunk örökbefogadási határozatot, 4 év alatti kislányra várunk, származási kikötés nélkül. Több alapítványhoz is jelentkeztünk, eddig nem kaptunk kiajánlást.

Lénát úgy ismertük meg, hogy ő tavaly nyáron együtt dolgozott a keresztlányunkkal. Mi nem csinálunk titkot az örökbefogadásból, és köztük is ez szóba került. Mikor Léna terhes lett, minket keresett meg. Ez egy hónappal ezelőtt történt, akkor ideköltözött hozzánk. Az ultrahang szerint lányt várt. Velünk madarat lehetett volna fogatni. Mikor először megláttam Lénát, kételkedtem abban, hogy már nyolc hónapos terhes. Ez nem létezik! Ha jól bekajálok, nekem is nagyobb hasam van. Mondta is a nőgyógyász, hogy ezek a babák bujkálnak az anyjuk hasában. De mióta itt lakik nálunk Léna, ötszáz grammot hízott a baba. Nagyon büszke vagyok magamra.

Kertész-Emőke

Hirtelen nem tudtam, hova tegyünk egy ismeretlen, terhes nőt, hogy döntsük pillanatok alatt. Végül a közelben egy panzióban béreltem neki szobát, hisz akkor még idegenek voltunk, el kellett nyernünk egymás bizalmát. Közben nagyon összebarátkoztunk, a férjemmel is remek a kapcsolata, most már csak aludni megy oda. A napot velünk tölti, elkísér a munkahelyemre, segítő foglalkozásom van. Most már bármikor beindulhat a szülés, ezért mondtam Lénának, holnap már költözzön át hozzánk. Azt mondta, ő képes húsz perc alatt megszülni.

A húszhetes ultrahang még kislányt mutatott, közben kiderült, hogy kisfiú. Léna nagyon csalódott volt, sírt. Sajnáltam. Én a magam bajával is el voltam foglalva, mert csalódás volt, hogy mégsem kislány, de láttam, hogy szenved szegény Léna. Mondtam neki, nem gondolod, hogy kidoblak ezek után az utcára. Az a lényeg, hogy a baba egészséges legyen, a többit megoldjuk.

Akkor nagyon elbizonytalanodtunk. olvasásának folytatása