Bemutatkoznak azok a családok, ahova nemrég érkezett kisgyerek. Mindenkinek gratulálok! Jelentkezzetek a rovatba a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, ha nemrég (egy éven belül) fogadtatok örökbe.
Kik vagytok?
Bea és Robi, 35 éves házaspár. 12 éve élünk együtt, lassan egy éve vagyunk házasok. Sokáig próbálkoztunk, de nem sikerült a baba hormonproblémák miatt. Az elmúlt évek során már többször szóba került az örökbefogadás, de valójában még nem álltunk készen rá és próbálkoztunk is. Nekem (feleség) szívbetegségem van, ami miatt a komolyabb beavatkozásokat nem igazán javasolta az orvos, ezért maradtunk a természetes (és a hormonpótlásos) módszernél, továbbra is sikertelenül. Újra szóba került az örökbefogadás, de most már sokkal határozottabban. Olyannyira, hogy el is kezdtük előre a házat átalakítani a leendő gyermeknek megfelelően. 2022 augusztusában telefonáltam, majd szeptemberben mentünk be a Tegyeszhez. Rendkívül segítőkész és profi szakemberekkel (ügyintéző, pszichológus…) találtuk magunkat szembe és a folyamat is jóval gyorsabban ment, mint amire vártunk.
Az alkalmassági határozatunkat november végén kaptuk meg 0-6 éves korú, bármilyen nemű és származású, betegségek szempontjából korrigálható állapotú (többségében bővebb információt kértünk) egy vagy két gyermekre titkos örökbefogadással.
Miben vagytok mások?
Talán ha szabad így fogalmazni abban, hogy mindketten viszonylag korán megértünk a feladatokra. Fiatalon költöztünk össze (23 évesen) és az első pillanattól kezdve a közös, kemény munka gyümölcsében hittünk és a szórakozások helyett a saját jövőnkre koncentráltunk. Mindketten rendkívül nehéz gyerekkorból szakadtunk ki, milliós ránk szakadt adóssággal mindkét oldalon. Emiatt folyamatosan azon dolgoztunk, hogy máshogy legyen a közös életünk, mint amilyen azelőtt volt külön-külön. A mottónk pedig mindig az volt, hogy bármi jöhet, mindennel elbírunk együtt, vagyis “Együtt mindent megoldunk”. Erős kompromisszumkötési képességű és nyugodt párnak ismernek minket, akik a magánéletüket nem viszik ki nyilvánosság elé.
Ami előnyünkre vált még, az az életvitelünk természetesebb mivolta. Hatalmas kerttel rendelkezünk, mert szeretjük az állatokat és kevésbé átlagosakat is tartunk. Vannak kutyáink, cicáink és lovaink (de van itt sokszor malac, bika, baromfi, kecske és más egyéb jószág is).
Nem azért vannak, hogy bármilyen előnyt szerezzünk általuk, hanem mert szeretjük tartani és az állattartás a gyermek fejlődése szempontjából is fontos lehet, felelősségre neveli, olykor terápiaként is szolgál.
Gyermek szempontjából pedig a magam részéről (feleség) már 18 évesen is erre készültem. Azóta folyamatosan mondhatni az “álmom” volt az, hogy anya legyek.
A férjem mindenben támogat és mostanra jutottunk el ide, hogy végre megéljük a szülőséget. Szerintem ez maga a csoda.
Ki érkezett?
Egy 4,5 éves roma származású tündéri, mosolygós kisfiú. A Zoltán nevet viselte és viseli továbbra is. Zolika nevelőszülőnél élt 3 éves kora óta, ahova a rendkívül rossz körülmények miatt emelték ki a vér szerinti családjától. Egészséges, visszahúzódó, de mégis huncut, mosolygós, szófogadó és rendkívül okos kisfiú. Szellemileg és testileg is jól fejlődött a körülményeihez képest (ami miatt hatalmas köszönet jár a nevelőszülőjének is, mert nagyon sokat segített az állapotán). A nyelve volt letapadva, amit nagyon későn, már csak közel 4 évesen a nevelőszülője által lett megműttetve, ezért ez az egyetlen terület, amiben komolyabb fejlesztést igényel, de már a kihelyezés alatt is rengeteget fejlődött. A szókincse is és a csevej mennyisége is nagymértékben nőtt. Illetve nehezen barátkozik gyerekekkel, de ez majd szépen alakulni fog, dolgozni fogunk rajta, támogatjuk.
Mennyit vártatok? Mennyit várt a gyermek? Miért pont ő?
Számunkra hihetetlenül gyorsan ment minden. A határozat után egyből mehettünk aktabetekintésre. Országos listára került, de pont ekkor érkeztünk mi is, mint lehetséges szülőjelöltek. Gyermektelenségünk előnynek számított, mert Zolikának pont erre volt/van szüksége. Ahogy meghallgattuk az aktáját és láttuk a fényképét, igent mondtunk. A rápillantás is még azon a hétvégén megtörtént. Eredetileg januárban akartuk elkezdeni a barátkozást és a “téli szünet”-et kihasználni a házfelújítás felgyorsítására, de az első találkozáskor a közvetlensége (odajött, meg is puszilt, át is ölelt), illetve a nevelőszülő nagyfokú támogatása az ünnepek alatti és hétvégi látogatásokra megváltoztatta a terveinket. Így végül december 3-án meg is kezdődött a barátkozás. Imádtuk minden percét az együtt töltött időnek, rendkívül gyorsan kialakult a kötődés. Szerelem volt első látásra mindenki részéről.
Zolika 4,5 évet várt ránk. 3 éves korában került a nevelőszülőhöz, de csak sokkal később lett örökbefogadható, egy ideig még látogatták.
Meglátva Őt számunkra nem is volt kérdés, hogy “Igen, Ő az! Ő a kisfiunk!”. Első pillanattól ezt éreztük, nem is volt kérdés, hogy velünk marad. Mindenki ezt érezte. Már a barátkozás alatti elszakadások is nagyon nehezek, a gyermek se akarta, hogy elváljunk. Mire a kihelyezésre került sor, addigra számára is teljesen természetes volt, hogy velünk fog élni. Saját szobáját is birtokba vette egyből. Decemberben még apa és néni voltunk, mostanra számára nem létezik más, csak anya és apa, a szerelmei.
Miért pont ti?
Az első pillanatban mutatott közvetlenségét az ügyintéző is megemlítette, hogy kötődési zavarra utal. Hozzátette, hogy mivel őt ismeri Zolika, így azt fogja sikernek elkönyvelni, ha amikor látogatóba jön, a fiunk nem szalad oda hozzá egyből. A kötődése végül olyan erősen kialakult felénk, hogy bárki hozzászól vagy hozzánk jön, Zolika szégyenlős lesz és anyához bújik. Néha még túlságosan is szégyenlős. Mostanra (kihelyezés vége) eljutottunk oda, hogy köszön az idegeneknek, ha kérjük, illetve a barátokat, akik gyakran lát általunk, már elfogadja. Kis idő után “bemelegszik” és újra közvetlen lesz, de nincs olyan, hogy ne mi legyünk az elsők.
Olyan erős kötődést mutat, mintha mindig is mi lettünk volna a szülei. Puszik és ölelések millióit adja és mindent anyával és apával akar csinálni.
Hiszem, hogy a sors minket szándékosan terelt ebbe az irányba, mert Zolika a mi fiunk kellett, hogy legyen. A különösen gyors folyamat, a kivételes kötődés kialakulási folyamat, mind azt az érzetét keltik bennem, hogy velünk igazi csoda történt.
Számunkra Zolika maga a Csoda.
A tanács, ami jól jött volna utólag / Mi volt másképp, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva / ahogy a tanfolyamon tanultátok:
Tanácsot kaptunk bőven, de leginkább azt vettem figyelembe, amit itt az örökbe.hu-n olvastam. Igyekeztem amennyire csak lehetséges körbejárni a témát, amire az évek alatt bőven volt lehetőség. Ezeket közösen megbeszéltük.
Nem tudom megmondani, hogy melyik tanács lett volna, ami esetleg így utólag jól jönne, mert még nagyon friss az egész és mindig úgy éltük az életünk, hogy a kis probléma nem számított soha problémának, a nagy problémákat meg megoldottuk. Akárhogyan is, a lényeg az volt, hogy együtt, közösen. Igyekszünk mindent pozitívan látni.
A későbbiek során lehet, tudni fogjuk, hogy mit kellett volna még tanácsként kapjunk, vagy mit kellett volna tudjunk, de jelenleg nem látunk különösebben ilyesmit.
Legnagyobb problémátok most?
Probléma nincs, csak megoldandó feladatok, hogy Zolikát úgy irányítsuk, hogy mindenkinek jó legyen és a kisebb akadályokat a lehető legjobb módon lépjük át.
Az étkezése nehézkes (nem ismerte az első 3 évében a főtt ételt, így azt nehezen eszi meg), de nagyon szépen alakul. Mi is engedünk, Ő is enged. Szépen alakul. Ahogy a beszéde is. Egész nap fecseg. A gyermekeket pedig az óvodába járással egyre jobban meg fogja majd szokni, ha ideje lesz.
Miről olvasnátok szívesen?
Második gyermek örökbefogadásáról és talán Zolika más gyermekekkel való helyzetét körbeölelő témáról (félelem más gyerekektől). Szeretnénk idővel testvért neki, de meglátjuk majd, hogy hogyan alakul ez nála.
Az örökbefogadottak kamaszkoráról. Az minden esetben nehéz, de egy örökbefogadott gyermeknél úgy gondolom, hogy különösen nehéz lehet. Ilyenkor könnyebben előjön a “Nem vagy az anyám/apám!” érzésből kialakult vita. Ennek pszichológusi megközelítését, illetve megoldási javaslatait.
Illetve az “Akiknek két anyja van” című könyvet elkezdtem olvasni, a várakozás ideje alatt terveztem kiolvasni, de az ugye szuper rövid volt.
+1 tanács részünkről a többi várakozónak:
Érdemes tájékozódni mindenről itt a fórumon, illetve a csoportokban. Teljesen felkészülni valószínűleg nem lehet, de meg lehet közelíteni ezt az állapotot.
Mindenkinek kitartást és örömteli várakozást kívánunk, illetve majd boldog családi perceket.
Mindenkinek eljön a maga ideje, ne szomorkodjon, aki még várakozik.
Elérkezik az idő, amikor a gyermeketek megérkezik hozzátok.
Pontosan akkor, amikor meg kell érkezzen, amikor itt az ideje!
****** → olvasásának folytatása
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!
Örökbe.hu 