Az örökbefogadó anya is képes lehet szoptatni gyermekét. Vendégünk W. Ungváry Renáta szoptatási tanácsadó lesz, aki már több nőnek segített ebben. Most elmondja nekünk, milyen előkészületek szükségesek egy örökbefogadott baba szoptatásához, milyen nehézségekkel és örömökkel lehet számolni, és mi a folyamat élettani alapja. És természetesen mindarra felel, ami a jelenlevőket érdekli!
Mikor: szeptember 30-án, szerdán 17:30-kor – a szokásos Örökbe.hu virtuális időpontban.
Vezeti: Mártonffy Zsuzsa, az Örökbe.hu blog gazdája.
Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. Nem baj, ha közben autózol, fürdetsz vagy csak hallgatod a programot.
Kinek: bárki jöhet!
Hogyan: Jelentkezzetek a zsuzsa.martonffy@gmail.com címen, és küldöm a Zoom-linket.
Belépődíj nincs, de ha teheted, támogasd az Örökbe.hu blogot egy mozijegy árával.
Várható időtartam: két óra (de lehet előbb elmenni, megértjük, ha a gyerekeddel teendő van közben).
Ha mégsem tudsz részt venni, szólj, hogy ne várjunk hiába.
Az októberi Örökbe.hu rendezvény hangfelvétele. A Katona házaspárral beszélgetek. Andrea a Fészek Alapítványt vezeti Budai Ágnes 2016-os halála óta, munkáját férje, Gyula is segíti. A házaspár maga is örökbefogadó szülő, két felnőtt és két kisiskolás gyerekük van.
A beszélgetést különösen ajánlom azoknak, akik örökbefogadás előtt állnak, és a nyílt örökbefogadásra vagy újszülött érkezésére is nyitottak, sok izgalmasat megtudunk arról, hogy működnek az alapítványok, honnan érkeznek az örökbe fogadható babák, léteznek-e fehér bőrű, egészséges újszülöttek, és mik a teendők a várva várt telefonhívás után. Gyula pedig az örökbeadó és örökbefogadó apák szemszögébe is beavat minket. A helyszínt az Újpesti Szigeti József Utcai Általános Iskola, a felvételt a Mária Rádió biztosította, köszönjük nekik. A rendezvényen mintegy 50 hallgató is jelen volt, nagy részük várakozó, az ő kérdéseik is szerepelnek az anyagban.
Magyarországon az újszülöttet örökbeadó szülőknek a gyerek hathetes koráig joga van visszavonni a nyilatkozatát. Azaz, ilyen esetekben előfordulhat, hogy az örökbefogadó már hazavitt egy kisbabát, majd pár hét múlva vissza kell adni őt. Titkos örökbefogadásnál már régebben fennállt a visszalépés jogi lehetősége, nyílt örökbefogadásnál 2014-ben vezették be. Az örökbefogadók nagy többsége újszülött babát szeretne, vagy ilyen korú gyermeket is szívesen elfogadna, ugyanakkor nagyon tartanak attól, hogy a szülőanya visszalép és elveszítik a babát. Ma a visszalépések jogi és gyakorlati oldalát mutatom be. Az adatok az Emberi Erőforrások Minisztériumától és a Központi Statisztikai Hivataltól származnak.
Mikor kérhetik vissza a gyereket? Ha hat hétnél fiatalabb újszülöttet
a vér szerinti szülei nyíltan adtak örökbe,
vagy titkosan adták örökbe,
vagy inkubátorba helyeztek – ez titkos örökbefogadáshoz való hozzájárulásnak minősül.
A visszalépés a gyerek 42 napos koráig lehetséges, függetlenül attól, mennyi idős volt az örökbeadásnál.
Nincs visszalépési lehetőség
hat hétnél idősebb gyerek örökbefogadásánál,
vagy ha ennél fiatalabb a baba, de nem a szülő hozzájárulásával adták örökbe (azaz a szülőknek megszüntették a jogait, az azonban a gyakorlatban nem zajlik le ilyen rövid idő alatt.)
Nyílt örökbefogadásnál merül fel ez a kérdés. Ilyenkor az örökbeadó szülők (általában az anya) és az örökbefogadók (általában egy házaspár) találkoznak, van lehetőség ismerkedni, kérdezni. A mai cikk az örökbefogadók szemszögéből veszi át, mire érdemes odafigyelni a nagy találkozásnál. Én nem voltam ilyen helyzetben, bár nyitottak voltunk a nyílt örökbefogadásra is, de végül titkosan érkeztek a fiaink. Megpróbálom összeszedni, én milyen kérdéseket tartanék fontosnak, ha találkoznék a gyermeket örökbeadó anyával. Ez csak egy vázlat, a konkrét helyzet dönti el, mely témákra van idő, bizalom és nyitottság.
A keretek
Mennyi időnk van? Nem mindegy, hányszor találkoznak a felek. A szélsőségek: van, amikor a leendő örökbefogadó több hónapon át részt vesz a terhesgondozásban és szoros kapcsolatot alakít ki a krízisterhessel; a másik véglet, mikor a gyámhivatalban, az aláírás előtt találkoznak fél órával. A Bölcsőnél szokásos, hogy csak a szülés után 1-2 héttel értesítik a kiszemelt családot, más alapítványnál is adódhat olyan helyzet, hogy csak a szülés után szól az örökbeadó, és gyorsan kell családot találni. Lehet, hogy az örökbefogadók már látták a kisbabát, és lehet, hogy előbb a szülőanyával találkoznak.
Tapintat. Nagyon érzékeny helyzet ez, az örökbeadó nehéz döntés előtt áll, esetleg szégyenkezik, fél, hogy kiderül a titka, fél, mit szólnak az örökbefogadók… Az örökbefogadók pedig évek óta erre a pillanatra várnak, közben félnek is, nehogy meggondolja magát a szülőanya. A kérdéseket nagy tapintattal, a helyzet, a másik reakciói függvényében érdemes feltenni, nem vallatásszerűen, csak amire szívesen válaszol. Én elmondanám, hogy a gyerek elől nem fogom eltitkolni az örökbefogadást, és ha majd kérdez, szeretnék őszintén beszélni neki a vér szerinti családról is, ezért érdekelnek a részletek. (S mivel az eszem rövid, de akár meg is halhatok a gyerek nagykorúságáig, a találkozás után lejegyzetelném a hallottakat.)
A közvetítő szerepe. A beszélgetésen, legalábbis eleinte, remélhetőleg jelen van az örökbefogadást közvetítő szervezet képviselője, akinek már van tapasztalata ilyen helyzeteknél. Tőle nyugodtan lehet kérdezni, előtte is. Magánutas találkozásoknál lehet, hogy már ismeri egymást a két fél, de akkor is kell közvetítőt bevonni, és érdemes is a segítségét kérni.
Előre informálódni. Érdemes még a találkozás előtt minden információt megtudni a közvetítő szervezettől, amit tudnak a szülőanyáról. Akinek van olyan feltétele, amin elbukhat az ügy (például, hogy drogozott-e a kismama), azt próbálja még a találkozás előtt megtudni a segítőtől. Azt is meg lehet érdeklődni, mi kényes téma az anyuka számára. Néhány kérdésben (együttszülés, névadás, kapcsolattartás) pedig érdemes átgondolni, az örökbefogadó mit szeretne.
Még mondhatunk nemet. A találkozás során kiderülhet olyasmi, ami miatt az örökbefogadó úgy dönt, mégse vállalja a gyereket. Vagy ha az életet adó nagyon ellenszenves. A gyerek majd egyszer felnő, és érdekelni fogja, hasonlít-e a szülőanyjára, örökölt-e tőle valamit, milyen asszony szülte. Ha semmi pozitívat nem látsz a szülőanyában, mit tudsz majd mondani a gyereknek? Ilyenkor nemet kell mondani.
Ő is mondhat nemet. A nyílt örökbeadásnál nem két sorszám találkozik, a vér szerinti anyának is el kell fogadnia a választott családot. Lehet, hogy a találkozás után úgy dönt, mégse neked adja a babát. Lehet, hogy visszalép és megtartja a gyereket. Ez benne van a pakliban, ha nem is kellemes. Joga van hozzá.
Nyílt örökbefogadásnál a gyermekről lemondó szülők és az örökbefogadók megismerkednek. Aki még előtte áll, sok érzelemmel, esetleg félelemmel várja ezt a pillanatot. Pakinyanya kétszer is átélte a találkozást mélyszegénységben élő örökbeadó szülőkkel, és megírta nekünk.
Sokszor képzeltem el azt a napot, amikor felhívnak, hogy van egy kisbaba. Készültem valamire, amit nem tudhattam előre, mert fogalmam sem volt róla. Mikor Ági a Fészek Alapítványtól az első örökbefogadás előtt felhívott, csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben. Szerencsére Ági magabiztossága segített, mert én azt sem tudtam, mit kell csinálni, amikor találkozunk két ismeretlennel, akiknek a testéből létrejött babát mi visszük haza. Ági informált, kiállt helyettünk is a kórházban a gyerek érdekeiért (mert mi még azt sem tudtuk, hogy mi az és hogy egyáltalán erre szüksége van). Ágival a gyámhivatalnál találkoztunk és csak pár szót tudtunk váltani azelőtt, hogy megkezdtük a hivatalos procedúrát. Vezetett minket az úton, de hagyta, hogy magunk döntsünk arról, vállaljuk-e a kislányt.
El sem tudtam képzelni, milyen emberekkel találkozom a gyámhivatalban. Azaz mégis, mert meséltek róluk a tanfolyamon. Ma már nem az a legjellemzőbb, hogy egy megesett nő a szégyentől való félelmében megszabadul bűne bizonyítékától. Inkább a szegénység az ok. A legijesztőbb verzió a hajléktalan alkoholista nő volt. De ő sem azért, aki, hanem mert ki tudja, hogy egészséges lesz-e az a gyerek, akit ilyen körülmények között hordott ki. Nem volt cél a teljesen egészséges újszülött, de egy esetleges értelmi fogyatékosság megrémített. Az, hogy esetleg nem lesz IQ-bajnok, nem igazán érdekelt minket, mi boldog embert szeretnénk nevelni. Szerencsére úgy voltunk vele, hogy a félelmek nem irányíthatnak minket, csináljuk és kész, megszületett a gyerekünk.
Ági bevezetett minket az önkormányzati épület szobájába, ahol egy rendkívül együttérző és szimpatikus gyámügyes hölgy fogadott minket (később megosztotta velünk, hogy maga is örökbefogadó). “Azt ígérték, egyre itt lesznek” – mondta. Ekkor kicsit megijedtem. Mi van, ha nem jönnek el? Ha meggondolták magukat? Eltelt két nap azóta, hogy jelentkeztek az örökbeadás szándékával, hátha megváltoztatták az elhatározásukat, hogy a nyolcadikként született babát örökbe adják. De nem kellett sokáig várni, megérkeztek. Tudtam, hogy egy mélyszegénységben élő roma párról van szó, ezért ennek megfelelő emberekre készültem. Mióta elvégeztük a tanfolyamot, készítettem magam erre a variációra, hiszen kikötést nem tettünk származásra vonatkozólag, így ez volt a legvalószínűbb forgatókönyv.
Megnyugodtam, mikor megérkeztek, hogy itt vannak és nem kell újra megélni, hogy ezúttal sincs baba. Aki sokáig minden hónapban minden sejtjével azt figyelte, hogy megjön-e a menzesze, az tudja, milyen érzés ez. Egy testes, korban meghatározhatatlan, megviselt arcú, tartózkodó nőt és egy igen sötét bőrű, nagyon vékony, fülig érő mosolyú férfit láttam magam előtt. Bemutatkoztunk, de nem tudtam a nevüket felidézni utána. Félve nézegettük egymást. De nem jutott erre sok idő, mert Ági szinte azonnal rákérdezett: „Mehetünk?” Hát mentünk. Ági elől, a pár utána, végül mi zártuk a sort. Ők Ágihoz ültek, mi a saját autónkba és pár perc alatt már a kórháznál is voltunk. Ekkor már csak egy dolog járt a fejemben: milyen a baba? Lassan telt az idő. → olvasásának folytatása
Az örökbefogadott gyerekek nagy részénél a vér szerinti apa ismeretlen. Ma ennek a jogi hátterét járom körül. Visszakérheti, visszakaphatja egy később felbukkanó vér szerinti apa az örökbefogadott gyereket?
Főleg azzal az esettel foglalkozom, mikor a vér szerinti szülők hozzájárulnak a gyerek nyílt vagy titkos örökbefogadásához, általában újszülöttnél, ahogy a köznyelv tartja, „lemondanak” róla.
Mikor kell a vér szerinti apának is beleegyeznie az örökbeadásba?
Ha a szülőanya házas (vagy az volt a fogamzáskor), a gyereket csak akkor lehet örökbe adni, ha a férj is hozzájárul ehhez – függetlenül attól, hogy ki a gyerek vér szerinti apja.
Ha a szülőanya nem házas, az örökbeadásnál nyilatkozhat úgy, hogy nem kívánja megnevezni az apát. Ekkor az apát nem keresi a gyámhivatal, a gyereket örökbe adják.
Ha a szülők nem élnek házasságban, akkor is megteheti a vér szerinti apa, hogy apasági nyilatkozattal elismeri a gyereket, ebben az esetben az ő hozzájárulása is kell az örökbefogadáshoz.
Ha viszont a szülőanya megnevezi az apát, és az apa az apaságot elismeri, de nem mond le a gyerekről (nem járul hozzá az örökbefogadáshoz), akkor nem jöhet létre az örökbefogadás.
A hazai örökbeadások nagy részében nem jegyeznek be apát.
Nagyon sokszor valóban az az oka az örökbeadásnak, hogy az apa nem vállalja a felelősséget, nem akarja a gyereket, már a terhesség alatt kilép a kapcsolatból, és az anya nem tudja egyedül felnevelni. Előfordulnak viszont olyan esetek is, mikor a szülők élettársak, esetleg több közös gyereket is nevelnek, sőt az apa is elkíséri a gyámhivatalba az anyát. A közvetítő civil szervezetek gyakran ilyen esetben is lebeszélik az apát az apaság elismeréséről, hogy „ne kelljen még egy papírral vacakolni”.
Sok szó esett a blogon a roma gyerekek örökbefogadásáról, de nem szerepelt még olyan család, ahol az örökbefogadó szülők is romák. Ma Tonté Barbara és férje, Sörös Iván mesélnek, akik cigány értelmiségiek és egy hároméves örökbefogadott kisfiút nevelnek. Barbara írja a cigány konyháról Budai Zsanettel közösen a Romani Gastro blogot, és a napokban jelenik meg a szakácskönyvük. A beszélgetés a cigány gyereket nevelő szülők Romadopt Klubjában hangzott el, a hallgatóságból többen is kérdeztünk. A támadásokra is kapunk példákat, de hasznos taktikákkal is felvérteződhetünk a beszélgetésből. Nem mellesleg megtudjuk, miért nem feltétlenül jó ötlet cigánymeggy-pálinkával kedveskedni egy roma előadónak!
Mivel foglalkoztok?
Iván: A központi közigazgatásban dolgozom középvezetőként, oktatási témában, roma felzárkózással foglalkozom.
Barbara: Oktatással és közigazgatással foglalkozom, a minisztérium háttérintézményében a tanoda-projekt vezetője voltam, ami hátrányos helyzetű gyerekeknek nyújt iskola utáni segítséget képességfejlesztésre, a lemaradások behozására, esetleg tehetséggondozásra.
Nektek mit jelent, hogy romák vagytok?
Iván: Nálunk apa cigány, anya nem, keveset beszélgettünk erről otthon. Nem beszéltük a nyelvet, nem főztünk „cigányosan”, a nagymama nem mesélt a cigányságról. Dunaújvárosban nőttem fel, ott gyárban dolgozó emberek gyerekei éltek, ismerőseink közül mindenki panelban lakott. Egyszer megláttam az iskola naplóban a nevem mellett, hogy cigány. Meséltem otthon, anya bement az iskolába és kérte, hogy ne strigulázzanak. A kilencvenes években létezett ott egy skinhead-mozgalom, és kaptam beszólásokat, ha mentem valahová a barátaimmal. Bennem először kívülről, a támadásoktól tudatosult a cigányság. A középiskolában művészeti suliba jártam, ott mindenki más volt, járt oda arab, falusi, aki tájszólásban beszélt, meleg, vagy épp aki többször bukott. A cigány „másság” egy volt a száz közül, nem is volt téma, elenyészett ott.
A Romaversitasban, ami a felsőoktatásban hallgatók részére mentori programot működtetett, találkoztam először velem egyidős, főiskolás romákkal, addig nem. Ott alakult egy közösség, így is jöttünk össze Barcival. Ott elkezdtem tudatosítani egy-két dolgot magamban. A külvilág a külső jegyeket látta rajtam, de azt is megkaptam sokszor, hogy te nem tipikus cigány vagy.
Barbara: Én ennek az ellentéte vagyok, Szegedről származom, nagy dózisban kaptam a roma önérzetet otthon, apukám cigányzenész, és ő nagyon büszke rá. Ez nem meglepő, hiszen szinte ez az egyetlen cigány csoport, akiket elismer a többségi társadalom felől. Még aki nem is szeret bennünket, az is elismeri, hogy tudunk zenélni. Ez nagyon kényelmes, mert amíg táncoltunk meg mulatunk, addig nem szólunk bele a politikába. Én egészséges identitást kaptam e tekintetben, nagyon kicsi korom óta tudom, hogy cigány vagyok, mikor engem lecigányoztak, akkor annyit mondtam: „igen, és?”
Ez sokat finomodott bennem. Ha most kérdezed, én nem tudom megmondani, hogy mi a cigányos, minden sablonos választ meg lehet cáfolni. Másoknak egyértelmű, hogy én az vagyok, ez biztos, az kevésbé, hogy bennem ez mit jelent. Hiába mondanám, hogy nagyhangú vagyok és családcentrikus, de hány nem roma asszonyt tudsz mondani, aki szintén nagyhangú és családcentrikus. Nem érdemes ezeket a közhelyeket elsütni. Nekem is a Romaversitas-szal jött, hogy fontos erre figyelni és tudatosabban rálátni a kultúrára és a hagyományokra. Annyira szerteágazó, szinte közösségenként más-más a kultúra. Nekem ebből jött a misszióm, hogy a roma ételeket egy gasztroblogon bemutassam, ez lett a Romani Gastro (Budai Zsanett a másik szerzője).
Budai Zsanett, Janika és Tonté Barbara
Tapasztaltatok kirekesztettséget?
Bara: Én az általános iskolai tanulmányaimat egy szegregált iskolában töltöttem, ahol kettes voltam magyarból. Az unokatestvéreim már olyan iskolába jártak, ahol angolt is tanultak, én mindig kérdezgettem tőlük, mi hogy van angolul. Hamar kiderült, hogy jó a nyelvérzékem. Aztán angoltagozatra kerültem felsőben, imádtam a nyelvet, nagyon jól ment. Mindenki mondta, hogy ne menjek gimnáziumba, azzal nyomasztottak, hogy eladó vagy vendéglátós legyek. Jelentkeztem gimnáziumba, maximum pontos lett a felvételim. Onnantól négyes-ötös voltam. Nekünk az a nagy szerencsénk, hogy úgy lett karrierünk és munkánk, hogy bekerültünk a Romaversitasba, és ott kiépítettünk egy kapcsolati tőkét.
De mikor az első főiskolámon záróvizsgáztam, emberi erőforrás-szakemberként, kijött a bizottság elnöke, elmondta, hogy kitűnőre diplomáztam, de abban a szakmában nem lesz nekem hely. Ebben teljesen igazat adok neki. Utána szereztem egy külügyi szakértői diplomát, azzal helyezkedtem el. Tegyük hozzá, ha engem elutasítanak egy állásinterjún, nem fogom tudni, miért nem vettek fel: mert nő vagyok? Kisgyerekem van? Roma vagyok? Az ember kap egy csomagot.
Iván: Mi nem tudtunk albérletet kivenni, tízszer elutasítottak minket.
Barbara: Úgy nyitottunk, hogy munkahelyi névjegykártya és kéthavi kaució. → olvasásának folytatása
Szabó Bernadett a kilencéves Anna és a hét és fél éves Jutas anyukája, akiket elvált szülőként nevel. Mindkét gyereket csecsemőként fogadták örökbe a volt férjével. A cigány származás elfogadásához megtett útról beszélgetünk, a válásról, a mindennapos küzdelmekről az anyagiakkal és az akaratos kiskamasszal, és arról, milyen a társkeresés két örökbefogadott cigánygyerekkel.
Hogy kezdődött a történetetek?
1998-ban házasodtunk össze, akkor 23 éves voltam, megbeszéltük, hogy jöhet a gyerek. A Kismama újságban olvastam egy cikket, hogy milyen vizsgálatokat érdemes megcsináltatni gyermekvállalás előtt. Elmentünk, ingyen kivizsgáltak, és kiderült, hogy a férjemnek nincs esélye engem teherbe ejteni, egy műtétet is javasoltak, ami majd rendbe hozza. A műtét után nemzőképesnek nyilvánították, de a gyerek csak nem jött. Közben én három hónapot dolgoztam a Pikler Emmi Csecsemőotthonban, és mind a nyolc gyerekbe beleszerelmesedtem, mindet örökbe fogadtam volna legszívesebben. A meddőségi központban elkezdtek minket vizsgálni. Kiderült, hogy a férjem spermaszáma továbbra is kevés, ezzel nem vállalták az inszeminációt. Lombikot meg én nem akartam, mert abból a pénzből megcsináltatjuk a bútort, és annyira minden áron nem akartam szülni, hogy ilyen tortúrának kitegyem magam. Egy napig sírtam, meggyászoltam, hogy nem szülhetek, aztán megkönnyebbültem.
Ebben a férjeddel könnyen egyetértésre jutottatok?
Mindenben egyetértésre jutottunk, de aztán utólag kiderült, hogy nem volt egyetértés. Én mondtam, hogy fogadjunk örökbe, a férjem mondta, hogy jó. A cigánygyerek sem volt kérdés köztünk, megbeszéltük, hogy félig cigánygyereket elfogadunk, akin nem látszanak a rasszjegyek.
De a rasszjegyek nem arányosak azzal, hogy a gyerek félig cigány-e.
Persze, de ismeretek hiányában akkor ezt még így gondoltuk. 2005-ben jelentkeztünk, minden simán ment, fél év alatt lett határozatunk.
A férjed az örökbefogadással is egyetértett?
Igen, mert még egyszer régen felhozta, hogy legyünk nevelőszülők, de akkor azt mondtam, amíg nincs saját gyerekem, addig nem akarok nevelőszülő lenni. Márciusra lett határozatunk, kétéves korig elfogadtunk gyereket, és három hét múlva meg is kaptuk az első felajánlást. A nagybarcai csecsemőotthonba mentünk el megnézni egy 14 hónapos kisfiút. A férjemen láttam, hogy nem szeretné őt, én meg őrlődtem. Volt bennem egy ellenérzés, de akartam is. Mi az, hogy egy cigány kisfiút nem viszünk haza?! Akkor felhívtam Mórucz Lajosnét a Gólyahírtől, mert náluk is várakoztunk, ő mondta, ha bármilyen ellenérzésem van, nem szabad igent mondani.
Egy erdélyi örökbefogadás története. Örökbefogadás meddőségi probléma nélkül, traumatikus és gyógyító szülésélmények, öt éve elhúzódó bürokratikus ügyintézés. Kovács Réka Rozália három vér szerinti és egy örökbefogadott kisfiút nevel a férjével. Azaz, az ötéves Benedeket a hivatali akadályok miatt máig nem tudták hivatalosan örökbe fogadni. Rékával beszélgettem a bizonytalanság kezeléséről, a nagycsaládos életről, és hogy miért nem szereti, ha szentnek tartják.
– Mutatkozz be, kérlek!
– Kovács Réka vagyok, négy gyermekem van. Tamás tíz és fél év éves, Péter kilencéves, Benedek ötéves, Dániel féléves. Pszichológus vagyok, pár- és családterapeuta, a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanítok. Nyárádszentimrén lakunk, ez Marosvásárhelytől van harminc kilométerre, a férjem itt református lelkész. És Benedek az örökbefogadott gyermekünk.
– Eszerint nincs meddőségi gondotok, miért döntöttetek úgy, hogy örökbe fogadtok?
– Ez egy belső vágy volt, mindig is vágytam arra, hogy örökbe fogadjak. Úgy éreztem, hogy kétféleképpen lesz gyermekem, szülök és örökbe is fogadok. Teljesen egyenértékűnek érzem a kétféle gyermekvállalási módot. De ez egy folyamat volt, hogy eljutottunk ide.
Tamást császármetszéssel szültem egy romániai kórházban, ez traumatikus élmény maradt. Örök titok marad, miért kellett műtét, akkor azt mondták, hogy a szívhang csökkent. De utólag visszagondolva a kórházi helyzetre, a rám erőltetett szülési pozíciókra és az erőszakos vizsgálatokra, úgy érzem, abban a helyzetben nem is tudtam volna megszülni. Tíz órát vajúdtam, utána mondták, hogy ez császár és megkönnyebbültem, hogy ezen a tortúrán túl vagyok. Amikor Péter megfogant, azt mondták, ez kötelező császár lesz, mert nem telt el két év a két várandósság között. Ezt nem akartam, és ekkor ébredtem rá, hogy milyen méltánytalan volt a szülés. Pétert nem kórházban szültem, hanem otthon. Azaz Budapesten.
– Geréb Ágival?
– Igen, és még egy bábával és egy dúlával.
– Ez jobb élmény volt?
– Nem is összehasonlítható. Ekkor gyógyult be a császármetszés traumája, nőként, anyaként erőre kaptam, megtapasztaltam azt, hogy tudok szülni, gátmetszés, megaláztatás nélkül. Bennem az anyasággal kapcsolatban ott átfordult minden. Addig azt tudtam a gyerekvállalásról, szülésről anyámtól és a környezettől, hogy ez a nőnek a keresztje, amin át kell esni, és ez bennem átfordult az otthonszüléskor.
A gyerekek nőttek, Tamás szinte öt évig szopott. Egyszer csak egy családos listán olvastam egy levelet, hogy van egy anya, aki szülés előtt áll, és már most tudja, hogy nem tudja hazavinni a gyereket, mert nincsenek meg a körülményei, és családot keres. Aki írta, az nevelte a nőnek egy nagyobb gyerekét, aki még egyéves sem volt. Szóltam a férjemnek s valami elindult bennem. Kezdtem vágyni erre a gyerekre. Semmit sem tudtam róla, sem az anyjáról, mégis úgy éreztem, hogy talán ő az én gyerekem. A férjemmel kezdtünk az egészről gondolkodni, sokat imádkoztunk, beszélgettünk, hogy elegek vagyunk-e és ilyen hirtelen tudjuk-e vállalni. És úgy éreztük, igen. Telefonon felhívtam az anyukát, és nyíltan megkérdeztem, tényleg így gondolja, biztos mindent átgondolt, minden lehetősége kimerült. Ő azt mondta, hogy igen. Röviden annyit mondott, hogy Benedek a negyedik gyereke, az első három sincs vele, Magyarországon dolgozik, haza fog jönni szülni Csíkszeredába, de rögtön megy vissza Magyarországra. Aztán szóltunk a gyermekvédelemnél, s az nagyon jó volt, hogy a szakemberek átvették a vele való kommunikációt. Engem már ennyi is leterhelt, anyaként, két kicsi gyerekkel nem tudtam magam beleélni az ő helyzetébe, és nem is egészséges, ha ketten mi anyaként összekapaszkodunk. Ez végül csak megtörtént valamilyen szinten, amíg a szülészeten volt, mert nem voltak hozzátartozói, akikre támaszkodhat, bevihetik neki a szükséges dolgokat, de engem megviselt a helyzet, hogy egy anya arra kényszerül, hogy lemondjon a gyerekéről. → olvasásának folytatása
Három testvér, kis korkülönbséggel, akik közül ketten vér szerinti testvérek. Szilvia és férje, Róbert gyerekei újszülöttként, nyílt örökbefogadással érkeztek. Szilvia mesél a gyors családbővülésről, és a nyüzsgő család mindennapjairól.
– Hogy néz ki a családod?
– Hegedűtanár vagyok, Robival 2007-ben kötöttünk házasságot. Három örökbefogadott gyermekünk van, Ádám öt és fél, Máté három, Eszter másfél éves. Mindhármukat nyílt örökbefogadással fogadtuk örökbe, Ádámot a Bölcső Alapítvány segítségével, Mátét és Esztert, akik vér szerinti testvérek, az Együtt az Életért Egyesületnél.
– Milyen út vezetett az örökbefogadásig?
– Robival mindketten többgyermekes családban nőhettünk fel, így természetes volt, hogy mi is több gyermekre vágytunk. Mivel autoimmun beteg vagyok, arra számítottam, hogy esetleg nehezebb lesz egy kisbaba kihordása, de arra a legrosszabb álmaimban sem gondoltam, hogy már a gyermek megfoganása nehézségekbe fog ütközni. Aztán amikor a házasságkötésünk után egy évvel még mindig nem jelentkezett a baba, elmentem orvoshoz. A kivizsgálás során kaptam egy tüszőrepesztő injekciót, aminek következtében fellángolt a betegségem. Nem tudtam folytatni a kivizsgálásokat, fájtak az izmaim, nehezen mozogtam. A petevezetékek átjárhatósági vizsgálatát a magas vérsüllyedési értékek miatt nem végezték el. Közben teltek a hónapok. A testvéremék is örökbefogadó szülők, ezért lassan mi is elkezdtünk gondolkodni ezen a lehetőségen is. Tudtuk, hogy ha ezt az utat választjuk, elképzelhető, hogy éveket kell majd várnunk. Én 33 éves voltam, amikor összeházasodtunk. Így – bár a reményt, hogy képes leszek valaha szülni, nem adtuk fel – belevágtunk a végtelen hosszúnak tűnő procedúrába.
– Nehéz volt meghozni a döntést?
– Azt a döntést, hogy indítsuk el az örökbefogadási eljárást, nem volt nehéz meghozni, részben azért, mert láttunk a családunkban erre nagyon pozitív példát. A másik az, hogy én mindig is nagyon szerettem a gyerekeket. Maga az a tudat, hogy egy másik emberpár gyermekét fogom esetleg felnevelni, nem okozott problémát. Saját magam elfogadásával viszont nagyon megküzdöttem. Nehéz volt elengednem azt, hogy a női lét egy nagyon fontos szakaszán nem fogok soha átmenni, nem fogok gyereket várni. Nehézség volt az is, hogy gyakorlatilag soha nem lett kimondva, orvosilag nem lett megállapítva, hogy nem lehet gyermekem. Ezért a remény mindig is ott maradt a levegőben, a hátsó gondolataimban. Éppen ezért már rég benne jártunk az örökbefogadási folyamatban, amikor végre érzelmileg is el tudtam engedni a szülés gondolatát. Ebben segített az is, hogy egy vérvétel kimutatta, hogy a véremben van valami, amitől a baba szívbeteg lehet. Na ez volt az a pont, amikor azt éreztem, ezt már nem szabad tovább erőltetni. Már azzal is veszélyeztetem az egészségemet, hogy egyáltalán összehozzák a babát, emellett még esély van arra is, hogy betegen szülessen. Arról nem is beszélve, hogy ezt a gyereket fel is kellene nevelni, az apa mellett szüksége van egy életerős, a lehetőségekhez képest egészségileg rendben lévő anyára is.
– A férjed is könnyen beleegyezett?
– Hála Istennek Robi ebben a folyamatban mindvégig mellettem állt, az első perctől kezdve elfogadó volt az örökbefogadással kapcsolatban. Sőt, ő szinte még gyorsabban el tudta fogadni ezt a helyzetet, mint én.
– Milyen gyereket kértetek?
– Másfél évesnél fiatalabb, magyar, egészséges, vagy kisebb korrigálható betegséggel született babát kértünk, a neme számunkra mindegy volt.
Örökbe.hu 