kisgyerek örökbefogadása

Vér szerinti gyerek után örökbe fogadni

Örökbe42 hozzászólás

Több kérdést kaptam arról, milyen vér szerinti gyerek után örökbe fogadni, a helyzet előtt álló, aggodalmakkal küzdő családoktól. Szívesen írok erről, hisz kétszer is átmentem rajta. Ezt a posztot nem szakirodalom, szakértői vélemények alapján írom, ezek a saját vélekedéseim, tapasztalataim, pontokba szedve. Ezért a szokatlan tegeződős hangnem. Összességében nálunk jól sikerült a dolog, bár nekem eleve nem is volt ellenérzésem a helyzettel kapcsolatban. Ez nem garantálja, hogy másnak is így kell döntenie. Te ismered a gyerekedet, a családodat és hogy mit bírsz, mire vagy képes. A vér szerinti lányunk három és fél éves volt, mikor először fogadtunk örökbe, és öt és fél, mikor másodszor, és mindkétszer másfél éves kistestvér érkezett. Tehát kicsi gyerekekkel van tapasztalatom, nyilván sok szempontból más a helyzet, ha egy kamasz mellé érkezik az új családtag. Mivel Magyarországon meglevő gyereknél csak fiatalabbat lehet kapni, az egyszerűség kedvéért a vér szerintit nevezem nagynak, az örökbefogadottat kicsinek a fejtegetésben. A tapasztalatok egy része akkor is használható, ha egy örökbefogadott gyerek mellé vállalnak még egyet.

Az van, ami a fejedben van

A gyerekek azt követik, amit a szülő sugároz. Ha te azt érzed, hogy az örökbefogadás csak szükséges rossz, legvégső pótmegoldás, ha berzenkedsz tőle, vagy úgy érzed, nem is annyira fontos egy második gyerek, akkor ne csináld. Ha viszont te örömmel készülsz rá, a gyerekek is ezt fogják átvenni. Ha úgy érzed, hogy tudod őket egyformán szeretni, akkor tudod őket majd egyformán szeretni. 🙂 Ha nem, akkor inkább ne vágj bele. Ha a gyerekeknek magabiztosan azt sugározod, hogy ők tesók, akkor annak fogják magukat tartani.

Első közös altatás a barátkozáson
Első közös altatás a barátkozáson

Nem testvért vállalunk, hanem gyereket

A felnőtt dönt. Felelős szülő természetesen úgy igyekszik eljárni, hogy a meglevő gyerek ne sérüljön, de: ne a gyerek döntse el, legyen-e tesó. Nem azért vállalunk, mert a négyéves épp akarja, nem azért nem vállalunk, mert nem akarja. Nem ruházhatjuk rá a felelősséget egy ekkora döntésben. Arra sincs biztosíték, hogy jó pajtások lesznek majd gyerekként, és egymás támaszai felnőttkorban. Csak azért ne vállald, hogy a gyerek ne egyedül nőjön fel. → olvasásának folytatása

Híres örökbefogadók: Nia Vardalos

Örökbe18 hozzászólás

Bazi nagy görög lagzi, megvan? Nia Vardalos a film főszereplője és forgatókönyvírója, aki civilben örökbefogadó szülő. Amerikából, belföldről adoptált egy hároméves kislányt, aki addig nevelőszülőknél élt. És erről írt egy könyvet,  a címe: Instant Mom (magyarul nem elérhető). Akit nem érdekel a színésznő, az is olvasson tovább, mert a könyvben nagyon hasznos tanácsokat kapunk egy traumatizált, megvadult kisgyerek kezelésére.

Nia Vardalos és férje, Ian Gomez
Nia Vardalos és férje, Ian Gomez

Nia Vardalos (1962) görög származású kanadai, ma amerikai színésznő, író, rendező, akit a semmiből tett híressé a Bazi nagy görög lagzi. Az Instant Mom első fejezete részletesen ismerteti a színésznő karrierjét, ami arra jó, hogy lássuk, milyen ember Nia. Olyan, aki nem adja fel. A hollywoodi klisékből kilógó, nagydarab, kiejthetetlen nevű, komikusi vénájú lány egyszerűen nem kapott semmilyen szerepet az alkata miatt, úgyhogy úgy döntött, ő maga ír egy filmet, amiben szerepelhet. A Bazi nagy görög lagziban a saját családi sztorijait írta meg: görög származású lány egy nem görög fiúhoz megy hozzá Amerikában, és mindenféle vicces kulturális ütközések zajlanak. Miután a forgatókönyv sem kellett senkinek, Nia színházat bérelt és egyszemélyes darabként adta elő, míg végül Tom Hanks és görög származású felesége felfigyeltek rá és összehozták a filmet. A Bazi nagy görög lagzi minden idők legsikeresebb független filmje lett, egész az Oscar-jelölésig jutott, és egycsapásra sztárrá tette Niát. Szép példája, hogy csináljunk limonádét a citromból, amit az élet ad. Nekem az örökbefogadás is erről szól, úgyhogy szimpátiával olvastam a könyvét.

A “nem adom fel” mentalitás a gyerekért való harcban is visszaköszön. Nia és férje, a szintén színész Ian Gomez másfél évtizeden át küzdöttek a gyerekért. (“Biztos a karriered miatt későn vállaltál gyereket” – hangzik a kívülállók egyik tipikus mondata, de Nia harmincéves kora óta próbálkozott, és csak 46 évesen lett végül anya.) Tizenhárom lombikon mentek keresztül, elszenvedtek több vetélést, próbálkoztak béranyával. A könyv szépen bemutatja azt a lelkiállapotot, amikor az ember nem engedi meg magának, hogy gyenge legyen, csak megy tovább, mert “a következő már biztos sikerül”. És azt is, mikor eljön a gyász ideje, ami nélkül nincs továbblépés. Miután az örökbefogadás mellett döntöttek, még mindig sok várakozás és kudarc következett. Vardalos le is írja: azért írta meg a könyvet, és tette félre saját magánéletének védelmét, hogy másoknak segítsen, és a kevésbé szem előtt lévő amerikai belföldi örökbefogadást népszerűsítse. Merthogy míg a fejlődő országokból való örökbefogadás, illetve az újszülöttek nyílt örökbefogadása eléggé reflektorfényben van, kevésbé ismert, hogy az Egyesült Államokban 102 ezer idősebb gyerek vár örökbeadásra nevelőszülőknél. Utóbbi módszer ráadásul ingyenes. Nia és férje ezt az utat választották, és egy hároméves kislány szülei lettek. A könyvhöz még testes mellékletet is ad, amiben összefoglalja az amerikai örökbefogadási módokat és sajátosságaikat. → olvasásának folytatása

Tóth Krisztina: „Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem”

Örökbe84 hozzászólás

Tóth Krisztina író, költő férjével közösen közel két évvel ezelőtt fogadott örökbe egy másfél éves kislányt. Ez az első interjú, ahol az örökbefogadásról mesél. Nagy puttonnyal érkező kisgyerek, durva kezdeti krízisek, kamasz testvér, az anyasággal és az örökbefogadással kapcsolatos sztereotípiák kerülnek szóba a beszélgetésben.

– Ön eddig sosem vállalta fel nyilvánosan az örökbefogadást.

– Mit jelentsen az, hogy felvállalni? Nem titok, de ez az én magánszférám. Ha íróként vagyok jelen, akkor nem a magánéletemről, a férjemről, a gyerekeimről beszélek, ha viszont ez a téma, akkor természetesen elmondom. Nem is szeretem azt a kifejezést, hogy valaki „coming outol”, az ismert emberek nem az örökbefogadásról nem beszélnek, hanem általában véve a magánéletüket védik, és így a gyerekeikről sem beszélnek. Manapság, amikor a bulvárlapokban másról sincs szó, ez valamelyest érthető is.

Tóth K

– Honnan jött az örökbefogadás gondolata?

– Anyukám is örökbefogadott gyerek, úgyhogy nekem ez természetes. Én mindig azt gondoltam, hogy valamikor fogok gyereket örökbe fogadni, de a fiam apjától nagyon hamar elváltam, egyedül éltem, nem úgy alakult az életem. Mikor újra férjhez mentem, megint felmerült a gondolat, hogy jó lenne. Mivel az én sorsom innen eredeztethető, szeretném ezt visszacsatolni a saját életembe. Tartozom ennyivel a sorsnak.

– Vér szerinti gyereket nem is akartak?

– Én már nem igazán. Jócskán negyven felett voltam, amikor újra férjhez mentem.

– És a férje?

– Ő eredetileg jobban vágyott volna gyerekre, neki nem volt még. Én éppen egy komoly betegségen estem túl, egyszer mégis végigkérdeztük az orvosokat, és azt mondták, hogy egy végigfekvéses terhesség szóba jöhet. Akkor kezdett kamaszodni a fiam, és mondtam, hogy ez teljesen ki van zárva, egyetlen porcikám se kívánta ezt a kalandot. A férjemen meg láttam, hogy nagyon vágyik rá, többször beszélgettünk erről. Próbáltam eloszlatni a rossz érzéseit.

– Mik voltak ezek?

– Az egyik aggodalma az volt, hogy az ő családjában mindenki kiváló intellektuális képességekkel rendelkezik. Azon tűnődött, mennyire kiszámíthatatlan ez egy ismeretlen kisgyerek esetében. Én erre azt feleltem, hogy minden, a világba érkező kisgyerek ismeretlen, hogy egy vér szerinti gyerek is teljes titok, hogy titok volt a saját fiam is: valójában semmit nem tudunk arról, ki mit hoz magával. Szerintem nincs akkora jelentősége a géneknek, mint azt hinni szoktuk. És hát az ember mit tud, őszintén, a férje családjáról, sőt, akár a saját tágabb családjáról? Mit tud a felmenőiről? Az anyukám például mindig is jobban kötődött az örökbefogadó szüleihez, mint a vér szerinti szüleihez: hajlamosak vagyunk eltúlozni az öröklés jelentőségét. → olvasásának folytatása

„Már a kihelyezés pillanatában tudom, hogy egyszer el kell válnunk”

Örökbe21 hozzászólás

Mónika nevelőszülő, aki mindkét oldalról érintett: segítette már több gyerek örökbeadását, és két nála nevelkedő picit ő fogadott örökbe. Jelenleg hat baba él nála, két örökbefogadott és négy nevelt gyerek. A nevelőszülőséggel járó örömökről és gondokról, a gyerekek elengedéséről és persze az örökbefogadásról beszélgettünk. Aki a jövőben nem újszülöttet fogad örökbe, az nagy valószínűséggel nevelőszülőtől fogja elhozni, érdemes hát betekinteni, hogy zajlik az élet egy nevelőcsaládban. A belföldön örökbefogadott gyerekek közül pedig minden tizediket a nevelőszülő fogadja örökbe. A szereplők nevét megváltoztattam.

– Hogyan lettél nevelőszülő?

– Középkorú házaspár vagyunk, húsz éve élünk együtt a férjemmel, egy gyönyörű kisvárosban lakunk. Soha nem akartam gyereket. Lehetett volna, de egyáltalán nem vágytam rá. Jól megvoltunk a férjemmel, nem hiányzott senki az életünkből. Mégsem voltam boldog. Több vállalkozást elindítottunk, és egy időben azon gondolkodtunk, hogy családi napközit kellene üzemeltetni. Ez végül nem valósult meg, de időközben elhatároztam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Nézegettem a neten a lehetőségeket, és ekkor olvastam a megyei Tegyesz felhívását, amiben nevelőszülőket kerestek. Kicsit utánaolvastam, hogy mi is ez, mert azt sem tudtam addig, hogy ilyen egyáltalán létezik.

Jelentkeztem, elküldtem az önéletrajzomat, hamarosan elkezdtük a tanfolyamot a férjemmel együtt. Szerencsére ő mindenben támogatott és segített, vállalta az ezzel járó kötelezettségeket. Ekkor már alig vártam, hogy gyerekek vegyenek körül, mintha egy gát szakadt volna át, ami eddig elzárta előlem az anyai érzéseket.

Szepesi-Laura

– Azzal a céllal jelentkeztetek, hogy majd örökbe is fogadjátok a nálatok nevelkedő gyereket?

– Nem. Ekkor még a saját gyerek, az esetleges örökbefogadás fel sem merült még gondolati szinten sem bennünk, csak gyerekeket akartam gondozni, ellátni, szeretni. Megcsináltuk a gyerekszobát, vettünk bútorokat, játékokat, babakocsit, bilit, meg sok mindent, amit fontosnak gondoltunk. Nagy öröm volt készülődni. Amikor kézhez kaptuk a működési engedélyünket, lezárult egy fejezet az életünkben. Azóta 15 gyerek élt nálunk hosszabb-rövidebb ideig. Voltak, akiket hazagondoztunk, másokat örökbe adtunk és egy ikerpárt végül örökbe fogadtunk.

– Hogy érkezett az első gyerek?

– A telefonhívás hamarabb jött, mint gondoltuk volna, hirtelen meg is ijedtünk. Három héttel az engedélyek után érkezett hozzánk egy hároméves kislány, Panka, akit a családjából emeltek ki. Két év után visszakerült a vér szerinti szüleihez, de kétségeim vannak a jövőjét illetően.

– Rögtön egy hároméves gyereket kaptál. Hogy tudtad megnyugtatni a nyilván traumatizált kislányt?
→ olvasásának folytatása

Evési gondok

Örökbe70 hozzászólás

Sajátélmény! Olvasói kérés volt, hogy írjak a tipikus gondokról az örökbefogadott gyerekkel. Nálunk az első időben az evés volt kritikus. Megfuttattam a kérdést fórumokon, és más családok is beszámoltak róla, hogy a családba érkező gyerek furcsa evési szokásokat produkál.

IMG_3475

A kisfiunk másfél évesen érkezett, akkor már mindent evett, és egész jól evett-ivott egyedül. Jó evő, igen jó súlyú gyerek. Akadt viszont pár furcsaság. Ezek egy része megszűnt, egy része ma is megvan.

  • Folyamatosan enni akar, ha van egy kis üresjárat, a hűtőt nyitogatja, a spájzban kutakodik. Evés után fél órával is.
  • Bármilyen ételnek kinéző tárgyat azonnal meg akar enni. Ha ételt lát bárkinél, elkéri.
  • Vendégségben folyamatosan visszajár “tankolni” a rágcsálnivalókhoz, egész délután eszik. Szeretne egész nap a kezében tartani egy kekszet.
  • Ha látja, hogy készítem az ételt, türelmetlenül kiáltozik, csapkod, hogy ne felejtsem el odaadni.
  • Eleinte, ha megkapta az ételt, kóstolás nélkül elutasította, ledobta tányérostul. Ha vártunk öt percet, jóízűen megette.
  • Ha jóllakott, sem lehetett elvenni tőle az ételt, egyre lassuló tempóban, de evett tovább. Ha el akartam venni a maradékot, inkább megette, esetleg széttrancsírozta.
  • Ha befejeztük az étkezést, és marad elöl étel, vagy talál a földön egy leesett darabot, visszajár csipegetni.
  • Ha mi mást eszünk, vagy azt gondolja, hogy mást eszünk, nem eszik, hanem a mienket követeli.
  • Ha a tányérjára teszünk egy adagot, kiabálva követeli: “ez kevés!”, aztán lehet, hogy otthagyja az egészet.
  • Minden ételnek látszó tárgyat begyűjt a tányérjára, mindig más kell, nem eszi, ami előtte van.
  • Ezekkel a játszmákkal az étkezés első fél órája eltelt, utána kezdett enni.
  • A mai napig nagyon hosszú ideig tart egy étkezés, van, hogy egy órát is elmolyol a vacsorával.

→ olvasásának folytatása

„Nem akarom veszteségből indítani a közös történetünket”

Örökbe56 hozzászólás

A blogon szeretném ismert emberek örökbefogadással kapcsolatos történetét is bemutatni. Ma Tompa Andrea író, színikritikus mesél, akinek neve a közelmúltban a Márai-díj átvétele kapcsán szerepelt a sajtóban. Andrea a férjével közösen fogadta örökbe másfél éve Elemért, aki ma ötéves. Az interjút azért is vállalta el, hogy oszlassa az örökbefogadás tabujellegét, és más közszereplőket is „coming out”-ra ösztökéljen. Az örökbefogadást feldolgozó játékokról, az identitásról, a témát övező társadalmi közbeszédről beszélgetünk.

– Ma Magyarországon a házaspárok többsége meddőségi problémák miatt vállalkozik az örökbefogadásra. Nálatok is ez volt a kiindulás?

– A meddőség szót elutasítom, mert megbélyegzőnek tartom. Sosem gondoltam magunkra – mármint a férjemmel együtt – mint meddő párra. Hibásnak tartok minden beszédmódot az örökbefogadásról, amelynek a veszteség a kiindulópontja, még ha a hátterében az is áll, hogy egy párnak nem született vér szerinti gyereke. Nem szeretném Elemér történetét, a mi közös történetünket valami kudarcból vagy veszteségből indítani, ahogy az örökbefogadós mesekönyvek kezdődnek, hogy „sajnos anyának és apának nem született gyereke”. Valamikor régen egy pszichológus mondta, hogy a 19. században a családok felében nem született gyermek, a másik felében meg nagyon sok. Ez a gondolat, bármilyen furcsa, felvillanyozott, mert azt üzente, hogy ami velünk és sok más párral történik, teljesen természetes. Még ha tudom is, hogy a 21. században rengeteg módszer áll rendelkezésre beavatkozni és segíteni ott, ahol nem megy spontánul. Erre az útra mi nem léptünk. Szóval én nem a pohár üres felét nézem, hanem a telit. Ez persze alkat kérdése. A gyerekünkkel sem beszélgetünk úgy, hogy ő azért lett, mert nekünk nem született vér szerinti gyerekünk, azért sem, mert ez a kérdés ma már nem érdekes számomra. Ugyanakkor le sem tagadjuk, de nem innen indul a beszélgetés.

SONY DSC

Furcsa, de én sose voltam úgy oda a vér szerinti dolgokért. A vér, a vér, ezt sok ideológia fetisizálja. Miközben irtó fontos a családom, igyekeztem könyveimben is mindent megtudni, feltárni, megőrizni róluk, mégis rá kellett jönnöm, hogy a legfontosabb ember, aki most a világon van számomra – mondjuk így, a gyermek előtt –, ő sem a vérrokonom.

– Honnan érkezett Elemér? Miért ilyen idős gyereket vállaltatok?

– Három és fél évesen fogadtuk örökbe, országos listáról, nevelőszülőktől. Nem ragaszkodtunk csecsemőhöz, mert „csak” gyereket akartunk, és úgy éreztük, egy ekkora gyerekkel jól fogunk tudni együtt lenni. Származási kikötést sem tettünk. Fiunknak remek nevelőszülei voltak, akikkel tartjuk a kapcsolatot és sokat segítettek az egész folyamatban. Sosem ismertem korábban nevelőszülőt, rá kellett jönnöm, hogy ők igazán nagy, áldozatos munkát végeznek, a társadalom számára teljesen láthatatlan munkát.

– Egy ennyi idősen érkező gyereknek feltehetően megvan az előélete, nem könnyű története. Ez nem aggasztott? → olvasásának folytatása

„Többnyire a lányom nagymamájának néznek”

Örökbe24 hozzászólás

Az olvasók hiányolták a kamaszkorú gyereket nevelő örökbefogadók történeteit. Íme! Ma Novák Zsuzsa mesél nekünk, akit sokan ismerhetnek, hisz gyakori vendég a témával foglalkozó klubokban. Zsuzsa egyedülállóként neveli a lányát, Diát. Szülővé válás ötven felett, gyereknevelés egyedül, kamaszkor, a gyerek gyökérkeresésének kísérése. Zsuzsa nagy nyugalommal felelt a belemenős kérdésekre is. A cikk megjelenéséhez Dia is hozzájárult. 

– Mesélj magadról!

IMG_9276

– Tanárképzőt végeztem matematika-ének szakon, egy év tanítás után állami vállalatoknál számítógép-programozással foglalkoztam. Sokat zenéltem amatőr zenekarokban, csellón játszottam, nagyon szerettem. 65 éves vagyok. Lányom, Dia 18 éves, akit egyedülállóként fogadtam örökbe, mikor három és háromnegyed éves volt.

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Hogyhogy közel ötven évesen döntöttél a gyerekvállalás mellett?

– Egyedül éltem, illetve együtt a szüleimmel. Korosodtam, és úgy gondoltam, hogy gyerek nélkül nem élet az élet. A negyvenes éveim elején éreztem úgy, hogy nekem már biztos nem lesz gyerekem, és valamit tenni kell, hogy legyen. Kezdtem gondolkodni rajta, hogy örökbe fogadok. Eltelt néhány év, mire egyáltalán elindultam.

– Kellett egy kis bátorság a döntéshez?

– Főképp azért, mert nem vagyok egy határozott és könnyen döntő valaki, és ehhez még kellett idő. Emlékszem, egy ebédszünetben mentem ki a Fővárosi Tanács szociális osztályára, mert nem tudtam, hova kell fordulni. Ott egy szimpatikus ember elmagyarázta, hogy lehet egyedülállóként örökbe fogadni, de nem ide kell jönni, hanem a Tegyeszhez. Még azután is legalább egy év eltelt, mire elmentem jelentkezni, hogy örökbe fogadnék egy gyereket.  Aztán bő három évet vártam.

– Maga az örökbefogadás volt ilyen félelmetes, vagy egyedül felnevelni egy gyereket? → olvasásának folytatása

Robi rosszban sántikál

Örökbe48 hozzászólás

Hároméves kisfiú beillesztése a családba. Olvasónk, Mikamakka férjével együtt egy ötéves, vér szerinti kislány mellé fogadták örökbe Robit. A lendületes barátkozás után a családnak nehéz dolga lett a nagy mozgásigényű, nehezen fegyelmezhető kisfiúval. Mikamakka beszámolója következik.

2013. május

Szeretnénk örökbe fogadni egy gyereket, még jobb lenne kettőt.

Mi is szeretnénk babát, de az igazi lökést Regi lányunk adta. Ő nagyon gyerekcentrikus, szeretne testvérkét. Mindig odamegy a kicsikhez, babusgatja őket és a legrosszabb passzban lévő baba is megnyugszik mellette. Pedig ő egy szélvész kisasszony. Most megyünk a pszichológushoz, amitől én kicsit félek.

2013. június

Sikeresen túléltük a pszichológust. A férjemet nagyon kikérdezte, velem csak egy-két kérdés erejéig foglalkozott. Testvérpárt viszont nem javasolt Regi mellé, egy gyerekre tart alkalmasnak.

ig18

2013. november

Megvan a határozatunk!

Bejelentkeztünk a Baptistákhoz, de elég kicsi az esély arra, hogy kapjunk babát.

2014. január

Teljesen el vagyok keseredve. Most jött meg a levél a gyámügytől, hogy mi vagyunk az 5100. várakozók. Ez a végtelenség.

2014. március

A héten felhívtak a Tegyesztől, hogy az országos listán lenne egy két és fél éves kisfiú, ha fogadóképesek vagyunk. Remélem, hamar lesz belőle valami!

2014. április eleje

Ma megnéztük a kisfiú fényképét. Nagy huncut! Robinak hívják. Nagyon aranyos. Jövő héten megyünk és megnézzük.

A nevelőszülők nagyon szeretik. Két hónapos kora óta van náluk, és minden szavukból sütött a szeretet. Hála az égnek, tényleg nagyon jó helye van.

Azt írták a jellemzésben, hogy nagyon rugalmas, imád kalandozni, nagyon szerető alkat, imádja a meséket, és énekel. Beszélni még nem beszél. (Legalább is a kétéves státusz szerint még nem, azóta már biztos változott.) Nem lesz egyszerű dolgunk, mert Regi is irányító alkat, nagyon erős akarattal, és a kisfiú is ilyen. Jó csapatot fognak alkotni.

Vajon meglesz a két gyerek egy szobában? → olvasásának folytatása

„Többször álmodtam azt, hogy lebukik a víz alá és sír”

Örökbe26 hozzászólás

Ma egy nevelőszülő szemszögéből olvashatunk az örökbefogadásról. Varga Károlyné Marika nyolc éve nevelőszülő. Két éve a kecskeméti SOS-Gyermekfaluban dolgozik, jelenleg hat nevelt gyerek él nála (öt kamasz és egy kisbaba), két saját fia mellett. Korábban Borsodban volt nevelőszülő egy másik hálózatnál. Összesen 23 gyerek fordult meg a keze alatt, és hét gyereket adott örökbe (a gyerekek nevét megváltoztattam). A cikk részletekben már megjelent az SOS Gyermekfalvak Gyereksorsok blogján, amit szintén én írok. 

– Miért lettél nevelőszülő?

– Az volt az álmom, hogy nagyon sok gyereket szeretnék nevelni. Otthon 150 négyzetméteres házunk van, a felső szintet már úgy építettük meg, hogy nekünk sok gyerekünk lesz. Három fiam született, mind császármetszéssel, utána engem sterilizáltak, a szüléssel leálltam, akkor jelentkeztem nevelőszülőnek. Még 2-3 gyereket neveltünk volna, de mikor a csecsemőotthonban láttuk a nyolc kicsit a csoportszobában, mindet hazavittük volna. Azért is váltottam később az SOS-hoz, mert itt több gyereket nevelhetek.

DSCN0079

– Hogy került hozzád az első gyerek?

– Egy testvérpárt kaptam rögtön, Hanna másfél, Virág két és fél éves volt. Tíz hónappal korábban kerültek be a csecsemőotthonba. A két kislányt három nap után találták meg egy kis lyukban, ahol éltek, három napig bőgtek és éheztek. Mindkettőnek súlyos nemi fertőzése volt.

– Milyen volt, mikor hazavitted őket?

– Az első hónapban még nem láttam egy szakembert sem. Mindent megengedtem nekik, nem mertem rájuk szólni, szegények már úgyis sokat szenvedtek. Fogytam öt kilót. Mikor kijött a nevelőszülői tanácsadó, megkérdezte, hogy nagy bajt csinált-e, hogy rögtön kettőt helyezett ki hozzám. A gyerekek épp az asztal tetején ugráltak. Akkor sok segítséget kaptam abban, hogy legyek következetes, szóljak rájuk. Szépen kialakult, kitombolták magukat, felfedezték az egész házat, aztán beállt a napirendjük. Ezt igyekeztem betartani, ez volt a legnagyobb segítség.

– Tudatosabbnak kellett lenni, mint a saját gyerekeiddel?

– Így van. Mióta nevelőszülő vagyok, azóta vagyok tudatos szülő. Én addig nem is tudtam, mi az, hogy gyereknevelés. Addig csak éltünk. Nem hittem, hogy három fiú után tudnak nekünk újat mondani. Tudtak.

– A vér szerinti család érdeklődött a gyerekek után?

– A csecsemőotthonban a tíz hónap alatt egyszer-kétszer meglátogatták őket, utána nem. Nálam fél évig semmilyen kapcsolattartás nem volt. Kéthetente jártunk Miskolcra, a kijelölt kapcsolattartási rend szerint, de sose jött el a vér szerinti szülő. A gyerekek nem is értették, azt hitték, hogy mindig odaautózunk, kiszállunk a kocsiból ennél az épületnél, ott szaladgálunk kicsit és hazamegyünk. Minden félévben javasoltam a gyerekek örökbe adhatóvá nyilvánítását, a gyámhivatal három évig hezitált. Végül közel öt és hat éves korukban örökbe adhatóvá nyilvánította a két lányt, akiket utoljára talán egyéves korukban látogatott meg a vér szerinti anya. Három hónap múlva jöttek a spanyol örökbefogadók, könnyek között, hogy két ilyen gyönyörű, makkegészséges gyereket kapnak, hat napig barátkoztak, aztán hazavitték őket.

– Miért nem találtak itthon nekik családot? → olvasásának folytatása

“Nem titkolom, de nem is dicsekszem vele”

Örökbe63 hozzászólás

Ma egy 63 éves felnőtt örökbefogadottal közlök interjút. Karolina története két szempontból is érdekes: a korosztályából még nem szerepelt senki a blogon, illetve az eddigi alanyok maguk jelentkeztek, vagy rendezvényen találkoztunk, tehát foglalkoztatta őket a téma. Karolinát a saját ismeretségi körömben találtam, s állítása szerint nem fontos az életében az örökbefogadás, ám hajlandó volt nyilatkozni.

– Mondj pár szót magadról!

– Nyugdíjas vagyok, közgazdász végzettségem van. Tízéves korom óta ismerem a férjemet, két felnőtt gyerekünk és egy pici unokánk van.

– Mennyit tudsz az örökbefogadásról?

– Nem sokat. Az első gyerekkori fényképem hátára írt dátumból következtetve 14 hónapos lehettem, és állítólag a Pikler Emmi-féle intézetből fogadtak örökbe.

– Milyen volt az örökbefogadó családod?

– A szüleimnek a háború miatt nem lett gyerekük, és az orvosok javasolták anyukámnak az örökbefogadást. Negyvenévesek elmúltak, mikor érkeztem, a felmenő rokonok közül csak egy apai nagymama élt. Szüleimnek mindkét részről több testvére volt, több unokatestvér is, de nem volt szoros a kapcsolatunk. Inkább a férjem családját tekintem a családomnak, aki a volt osztálytársnőm, mai napig legjobb barátnőm bátyja, köztük tízéves korom óta otthon vagyok.

– Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

– Tizenkét éves korom körül, igen egyszerűen: megtaláltam egy anyakönyvi kivonatot a család hivatalos papírjai között, amire nem születési anyakönyvi kivonat, hanem örökbefogadási anyakönyvi kivonat és az én nevem volt írva. → olvasásának folytatása