felnőtt örökbefogadott

“Nem titkolom, de nem is dicsekszem vele”

Örökbe63 hozzászólás

Ma egy 63 éves felnőtt örökbefogadottal közlök interjút. Karolina története két szempontból is érdekes: a korosztályából még nem szerepelt senki a blogon, illetve az eddigi alanyok maguk jelentkeztek, vagy rendezvényen találkoztunk, tehát foglalkoztatta őket a téma. Karolinát a saját ismeretségi körömben találtam, s állítása szerint nem fontos az életében az örökbefogadás, ám hajlandó volt nyilatkozni.

– Mondj pár szót magadról!

– Nyugdíjas vagyok, közgazdász végzettségem van. Tízéves korom óta ismerem a férjemet, két felnőtt gyerekünk és egy pici unokánk van.

– Mennyit tudsz az örökbefogadásról?

– Nem sokat. Az első gyerekkori fényképem hátára írt dátumból következtetve 14 hónapos lehettem, és állítólag a Pikler Emmi-féle intézetből fogadtak örökbe.

– Milyen volt az örökbefogadó családod?

– A szüleimnek a háború miatt nem lett gyerekük, és az orvosok javasolták anyukámnak az örökbefogadást. Negyvenévesek elmúltak, mikor érkeztem, a felmenő rokonok közül csak egy apai nagymama élt. Szüleimnek mindkét részről több testvére volt, több unokatestvér is, de nem volt szoros a kapcsolatunk. Inkább a férjem családját tekintem a családomnak, aki a volt osztálytársnőm, mai napig legjobb barátnőm bátyja, köztük tízéves korom óta otthon vagyok.

– Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

– Tizenkét éves korom körül, igen egyszerűen: megtaláltam egy anyakönyvi kivonatot a család hivatalos papírjai között, amire nem születési anyakönyvi kivonat, hanem örökbefogadási anyakönyvi kivonat és az én nevem volt írva. → olvasásának folytatása

„Álmomban valaki felém nyújtott egy kisfiút”

Örökbe65 hozzászólás

Ma egy különleges interjúalannyal beszélgetek. H. Margit maga is örökbefogadottként nőtt fel, azóta van egy örökbefogadott gyermeke, majd utána szült is egyet. A visszafogott, mosolygós Margittal a gyerekkoráról, gyermekei különleges érkezéséről, és a sajátos szülő-gyerek viszonyról beszélgettünk. 

– Mondj pár szót magadról!

– Egyetemen tanítok, tizenkét éve ismerem a férjemet. Van egy örökbefogadott kisfiam, Ágoston, akinek az érkezése után 9 hónappal megszületett a vér szerinti lányom, Adél. Ők egyszerre fogják kezdeni ősszel az általános iskolát. Most jelentkeztünk egy harmadik gyerekért. Magam is örökbefogadott vagyok.

– Mikor fogadtak örökbe?

– Kicsivel öt éves korom előtt, egy intézetből.


 378305_510728818962572_750020778_n

– Vannak emlékeid régebbről?

– Nem. Az első emlékem már az óvodából van, ahova a szüleimnél jártam.

– Milyenek a szüleid?

-Szuperek, nagyon jó a kapcsolatunk, jobb szülőket nem kívánhattam volna magamnak.

– Mennyit tudsz a vér szerinti családodról? → olvasásának folytatása

„Nem hagyták, hogy kibúvó legyen bármire”

Örökbe57 hozzászólás

Mai beszélgetőtársam olyan felnőtt örökbefogadott, akinek anyukája is örökbefogadó szülőkkel nőtt fel. Andor-Székely Andrea a saját önismereti útjáról, a gyökerekhez és családjához való viszonyáról mesélt.

– Mesélj magadról!

– Teljesen átlagos harmincésatöbbi éves nő vagyok. Angoltanár és non-profit menedzser végzettségem van, mégis a bankszektorban dolgoztam leghosszabb ideig, mielőtt anyuka lettem. Most ez a főfoglalkozásom, a férjemmel együtt neveljük két kisfiunkat. Mellette, ha tehetem, önkéntesként támogatok számomra fontos célokat. És mivel engem örökbe fogadtak a szüleim – tehát van némi rálátásom a témára -, fontolgatom, hogyan tudnék, szintén önkéntes keretek között örökbefogadóknak segíteni. Pozitív példának tartom a saját életemet: azt mutatja, ebből a helyzetből is ki lehet jönni úgy, hogy az ember felnőttként nem a múltján rágódik, hanem a jövőjét tervezi. Sokan vádoltak már azzal, hogy biztos nem veszem elég komolyan az örökbefogadást, azért nem sírok rajta. Pedig csak arról van szó, hogy feldolgoztam a múltamat, ezért nem húz vissza. Ehhez persze elengedhetetlenek voltak a szüleim, a családom, nagyon szerencsés vagyok velük. Ez nem jelenti, hogy ne lettek volna buktatók vagy konfliktusok, sőt… De felnőttként nem érzem szükségét, hogy a jelenem helyett a múltamból próbáljak valamit kihozni.

– Kezdjük az elején! Az anyukádat is örökbe fogadták.

– Sőt, apai ágon a nagypapámat is! Őt éppenséggel a szomszédok, mert a szülei kivándoroltak  Amerikába. Az anyukám 1944-ben született, a szülei mindketten meghaltak pár hónapos korában, így őt a nagybátyja és annak felesége vette magához, akiknek nem volt gyerekük.  Anyukám kényszerűen vitte tovább az örökbefogadó vonalat: a gerince megsérült a születésekor, nyolcéves koráig kórházban volt. Nyilvánvaló volt, hogy soha nem lehet majd gyereke a sérülése miatt, de ezt nem titkolta. Apukám így vette őt feleségül, ezzel a „sorssal” együtt. Számukra így az örökbefogadás természetes volt, bár támogatást nem sokat kaptak. Anyai nagymamám volt a legnagyobb ellendrukkerük, anyukám sérülése miatt nagyon ellenezte az örökbefogadást. Válogatott érvei voltak az örökbefogadás ellen, egyik cifrább volt, mint a másik. Végül, amikor a szüleim – hosszas küzdelem után – hazavittek, csak annyit kérdezett: „szebb nem volt?”.

– A szakemberek szerint azok tartanak előbbre a felkészülésben, akik fiatal koruk óta tisztában vannak vele, hogy bizonyosan nem lehet gyerekük.

→ olvasásának folytatása

„Ahol titok van, ott minden ölelés hamis”

Örökbe79 hozzászólás

Interjú a fővárosi Tegyesz pszichológusával. Székely Zsuzsanna közel négy évtizede dolgozik a gyermekvédelemben, nevelőszülők és örökbefogadók felkészítésével foglalkozik, vizsgálja a jelentkezők alkalmasságát és a Mózeskosár Egyesület elnöke. A jelentkezők felkészültségéről, a sikertelen örökbefogadásokról és a megmondásról beszélgettünk.

– Mondj pár szót magadról!

– Pszichológus vagyok, 1977 óta dolgozom a gyermekvédelemben. Először pszichopedagógusként végeztem a Bárczin, nevelőtanárként kezdtem dolgozni. 17 évet dolgoztam a Pest megyei Gyiviben, ez volt a Tegyesz elődje. Betettek a gyerekvizsgálóba, ott gyorsan rájöttem, hogy ez a tudás nem elég, elvégeztem az ELTÉ-n a pszichológia szakot is. Utána nevelőszülők kiválasztásával és az örökbefogadók felkészítésével foglalkoztam. 1993-ban néhány lelkes kolléganőmmel és szülővel létrehoztuk a Mózeskosár Egyesületet, aminek most az elnöke lettem. Hét évet dolgoztam a Schöpf-Mérei programban krízisterhesekkel. Felkészítő tanfolyamot is tartok örökbefogadóknak, a jelentkezők alkalmasságát vizsgálom.

– Mennyire felkészültek az örökbefogadók? Változott ez az évtizedek alatt?

– Ez az évek során sokat változott. A 90-es évek elejéig az örökbefogadás családi belügy és titok volt. A kilencvenes évektől kezdett ez a médiában is megjelenni, például a hollywoodi sztárok örökbefogadásai révén, ami segített, hogy egyre nyíltabban beszéljenek erről az emberek. Míg a kilencvenes években talán minden tizedik jelentkező gondolta úgy, hogy a gyerek fogja tudni, hogy örökbefogadott, ma minden tizedik jön úgy ide, hogy nem mondja meg. A meddőség a kilencvenes években sokkal inkább tabu téma volt, főleg a férfi meddőség. Én is fiatalabb voltam, nem mertem szexuális témákra rákérdezni. A kilencvenes évek második felében hallottam először férfitól kimondani, hogy ő nem nemzőképes.

Ma is általános viszont, hogy gyermektelen emberek úgy gondolják, ha pici gyereket fogadnak örökbe, akkor semmi különbség nincs, csak szeretni kell a gyereket, és csak egy sikertelen örökbefogadásban fordul elő, hogy a gyerek megkeresi a gyökereit. Nem gondolnak arra, hogy van még két szereplő, a vér szerinti szülők, akiket elszakíthatatlan kötelék fűz a gyerekhez, és a gyereknek is van veszteségélménye. Ezekre próbáljuk őket felkészíteni. Sokszor a tanfolyam végén mondják el, hogy most jöttek rá, van vér szerinti szülő is itt, vagy hogy a gyereknek még jól működő örökbefogadó családban is van fájdalma.

 

– Reális elképzeléseik vannak a jelentkezőknek a gyerekről?

– A favorit az egészséges, fehérbőrű újszülött. Mi gyerekvédők vagyunk, ezért sokat beszélünk arról, hogy egy nagyobb gyerek örökbefogadása is lehet sikeres, hogyan tudjuk segíteni egy 5-6 éves gyerek beilleszkedését. → olvasásának folytatása

„Elmentem a vulkánig, már csak meg kell másznom…”

Örökbe113 hozzászólás

Beszélgetés egy felnőtt örökbefogadottal. Manuela már sokat kommentelt az Örökbe.hu blogon, most elmeséli a saját történetét. Az interjú meredekebbnek bizonyult, mint vártam, de Manuela nagy önismerettel, intelligenciával beszélt a húzósabb témákról is. Lesz szó masszív kamaszkori krízisről, a vér szerinti családról és útkeresésről. 

– Mondj pár szót magadról!

– Közel harminc éves nő vagyok, jelenleg egyedül, de szeretnék majd családot, gyereket. Két szakmám van, nemrég képeztem át magam, épp munkát keresek. Még a szüleimmel lakom, most szeretnék róluk leválni. Csecsemőkoromban fogadtak örökbe a szüleim. Sokat foglalkozom ezzel, eljárok a Mózeskosár felnőtt örökbefogadottak klubjába, szoktam szerepelni örökbefogadók felkészítő tanfolyamain, szívesen beszélek arról, milyen örökbefogadottnak lenni. Az elmúlt tíz évem ennek az örökségnek a feldolgozásával telt.

– Hogy kerültél a szüleidhez?

– Amikor megszülettem, a kórházban lemondott rólam a vér szerinti anyukám. Rögtön felhívták a szüleimet, akik köztiszteletben álló polgárok voltak. Akkoriban egy évet kellett volna várniuk, de ők kivételezettként már fél évesen megkaptak. Addig csecsemőotthonban éltem, a szüleim sokszor látogattak.


 Manuela3

– Tudtad, hogy örökbe fogadtak?

– Négy-öt éves koromban mondták el. A szót értettem, de persze az egészet egy ekkora gyerek nem fogja fel. Később nem sokat beszéltünk erről, anyukám nem szerette a témát.

– A külvilág tudta?

– Általános iskola első osztályában egy idegbeteg tanítónő rákérdezett harminc osztálytársam előtt, hogy tényleg örökbefogadott vagyok-e. Én persze tudtam, hogy igen, de úgy éreztem, neki semmi köze hozzá, pláne ennyi gyerek előtt nem. Nemmel feleltem. A tanítónő kinyomozta az igazságot, és mindenki előtt megpofozott, megalázott, hazugnak nevezett. → olvasásának folytatása

Mi, örökbefogadottak

Örökbe30 hozzászólás

Idézet Joyce Maguire Pavao Az örökbefogadás háromszöge című könyvéből. A szerző maga is örökbefogadott, az alábbi vonásokat örökbefogadott barátaival közösen szedte össze.

************

Minket, örökbefogadottakat kiemeltek, elköltöztettek, átültettek, új nevet és új identitást adtak nekünk.

Mindnyájan magunkban hordozzuk ennek az elsődleges veszteségnek a traumáját, későbbi költözéseink és veszteségeink traumájával együtt.

De a veszteségek hatására rendkívül alkalmazkodóképesek lettünk. Bárhol képesek vagyunk boldogulni. Helyezzenek bár egy magas méltóságokkal teli terembe, nekünk nem gond a beilleszkedés. Végülis a vér szerinti szüleink akár királyok és királynők is lehetnek. Helyezzenek akár narkósok és piti tolvajok közé, semmi perc alatt együtt vagánykodunk velük. Hiszen vér szerinti szüleink élhetnek akár társadalmunk legalján. Helyezzenek bármilyen nehéz iskolába, mi vagy remekül teljesítünk (hogy örömet okozzunk), vagy annyira elfoglaltak leszünk a szociális beilleszkedéssel (mert mindenképpen el kell, hogy fogadjanak), hogy ez a tanulásunk rovására megy. De egyvalami biztos: alkalmazkodunk és alkalmazkodunk. Színészek vagyunk, sok szerepet kipróbálunk, hiszen akárkik lehetünk, nem igaz? Valakinek születtünk, majd mássá váltunk. Tudjuk, hogy kell játszani, hogy lehet előrejutni, hogy lehet szót érteni bárhol bárkivel, köszönjük.

Mohácsi-Eugénia-Dorina

Sokunknak azt mondták, hogy a vér szerinti szüleink szegények voltak, és alkalmatlanok arra, hogy a szüleink legyenek, ezért életünk bizonyos periódusaiban vonzódunk az alacsonyabb társadalmi osztályok tagjaihoz. Vagy éppen olyan munkát választunk, melynek során visszaadhatunk valamit a „mieinknek”. Bármit mondasz nekünk, nagyon komolyan vesszük. Ha bármiképpen leszólod azt, amiről úgy tudjuk vagy képzeljük, hogy a múltunkhoz tartozik, tovább csökkented már amúgy is csekély önértékelésünket. → olvasásának folytatása

Vallomások: A viszontlátás

Örökbe11 hozzászólás

A felnőtt örökbefogadottnak joga van megkeresni vér szerinti családját. A második találkozás gyakran nagy (fizikai, társadalmi, anyagi) távolságot hidal át. Ma felnőtt örökbefogadottaktól idézek arról, hogyan viszonyulnak vér szerinti családjukhoz, a viszontlátáshoz, vagy annak lehetőségéhez. Az idézetek egy nyilvános rendezvényen hangzottak el, és különböző felnőtt örökbefogadottaktól származnak (és egy kakukktojás).

Jónás-Veronika

Hogy félek-e? Egyszer már találkoztam a szülőanyámmal, mikor világra hozott. A második találkozás már csak nem lesz ilyen drámai!

Nekem a mamám és a papám azok, akik felneveltek. 

A vér szerinti anyám örült nekem, mikor megkerestem, de szerintem azért, mert összetévesztett a testvéremmel, akit egy évvel korábban szült. 

Visszamentem, de semmi sem változott ötéves korom óta… Nekik én ma úrigyerek vagyok.

A tíz vér szerinti testvéremből hárommal tartom a kapcsolatot.

A lányunk a tizedik születésnapjára azt kérte, hogy találkozhasson a vér szerinti anyjával. Öt és fél évig készítettük erre a találkozásra. Közben a vér szerinti anyát is fel kellett készíteni, nem rohanhattuk le ezzel. 

Nagyon bánt, hogy a szüleim elhallgatták előlem, hogy roma vagyok.

Fél évig egy szociálpedagógus foglalkozott velem, mielőtt találkoztam a vér szerinti anyámmal. Nem ért csalódás, de mindenre fel voltam készülve, ha drogos, ha alkoholista… 

Miután megtaláltam a szülőcsaládomat, a vér szerinti testvérem néha azt mondta: “az anyánk”. Én mindig helyesbítettem: nekem ő a vér szerinti anyám, az én anyám és apám az örökbefogadó szüleim. 

A vér szerinti családtagok olyanok, mint a távoli rokonok. Lehet, hogy találunk közös témát és összejárunk némelyikükkel, és az is lehet, hogy nem akarjuk tartani a kapcsolatot.

A fenti vallomások persze csak kis szeletét fogják át a gyökérkeresés témájának, sokféle más élmény és hozzáállás lehetséges.

A beszámolók engem megerősítettek: a gyökerek ismerete fontos az identitás kialakulásához, de a vér szerinti családtagok megismerése nem csorbítja az örökbefogadók szülői érdemeit.

„Szúrok, mint a sündisznó”

Örökbe117 hozzászólás

Egy felnőtt örökbefogadottal beszélgetek. A nyolcvanas években örökbefogadott Eleven már kommentelt a blogon, most az egész történetet elmeséli. Szép és keserű mozzanatok is szerepelnek a beszámolóban. Szóba kerül a titkolózás, a tágabb család szerepe, a gének hibáztatása, a kapcsolat a vér szerinti családdal. Bár Eleven csak nicknéven vállalta az interjút, a fotók róla és anyukájáról igaziak, közvetlenül az örökbefogadás után, harmadik születésnapján készültek. Néhány versét is közreadom.

– Mesélj magadról!

– Harmincas nő vagyok, házas, van egy kisfiam. Több végzettségem van, mind segítő foglalkozás. A korlátaimat nehezen lépem át, hiába van diplomám, nehezen találom a helyem, és nagyon nehéz szerethetőnek látni magam.

– Mikor fogadtak örökbe? Hol éltél előtte?

– Hároméves koromban fogadott örökbe anyu, előtte egy évet csecsemőotthonban laktam, azelőtt pedig a szülőanyámmal. A körülményekről homályos információim vannak, veszélyeztetés miatt vettek el tőle, apám nem lakott velünk.

DSC_0221

– Emlékszel az intézetre? Az örökbefogadásra?

– Nem emlékszem semmire, inkább érzések maradtak meg. → olvasásának folytatása