történet

„Egyszerre kell helyretennünk az örökbefogadás és a cigányság kérdését”

Örökbe66 hozzászólás

Beszélgetés egy örökbefogadó anyával. Untersteller Ágnes férjével együtt  két kisgyereket fogadott örökbe. Az interjúban Ágnes mesél a rövid barátkozás hátulütőiről, a cigány származásról és a külvilággal való szembenézésről. Az interjú korábban már megjelent a Dívány/Poronty online magazinban, és Index-címlapon szerepelt. 

– Mesélj magadról és a családodról!

– Negyvenéves vagyok, segítő szakmában dolgozom, húsz éve élek házasságban a férjemmel. Két csodaszép örökbefogadott gyermekünk van: egy tízéves fiú, Gyuri, és egy négyéves kislány, Reni. A gyerekeink cigány származásúak, titkos örökbefogadással kerültek hozzánk.

– Miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?

– Amikor összeházasodtunk, úgy gondoltuk, hogy mindenképp lesz egy örökbefogadott gyermekünk is. Az élet azonban úgy hozta, hogy hosszú évekig tartó próbálkozások ellenére sem estem teherbe. Volt egy nagyon kritikus időszakom: az ötödik inszemináció után döntöttem el, hogy itt a vége. Nem akarok lelkileg tönkremenni, beletörődöm, hogy ilyen módon nem leszek édesanya. Pár évig más irányba tereltem gondolataimat, iskolába jártam, képeztem magam. Miután megnyugodtam és újra tudtam az anyaság gondolatával foglalkozni, akkor kezdünk el beszélgetni az örökbefogadásról.

DSOKI20140415114

– Hogy zajlott az alkalmassági procedúra? Nehéz volt?

– Nem emlékszem nehézségekre. Persze egy csomó mindennel nem voltunk tisztában, de elindultunk az úton. Jelentkeztünk a helyi gyermekvédelmi szolgálatnál, és a szokásos nyomtatványok kitöltése, az orvosi alkalmasság, a pszichológussal való beszélgetés, környezettanulmány után jött a kötelező tanfolyam. Emlékszem, akkor még nem értettem, miért van erre szükség. Aztán rájöttem, mennyi mindent nem tudok az örökbefogadásról. Azt sem tudtam, mikor mondjam majd el a gyermekemnek, hogy nem én vagyok a vér szerinti anyukája. Ha nincs tanfolyam, én is abba a hibába esek, hogy majd akkor beszélgetek a gyermekemmel az örökbefogadásról, ha már nagy, értelmes lesz. Ettől azóta is óva intek minden örökbe fogadni vágyó párt. → olvasásának folytatása

„Elmentem a vulkánig, már csak meg kell másznom…”

Örökbe113 hozzászólás

Beszélgetés egy felnőtt örökbefogadottal. Manuela már sokat kommentelt az Örökbe.hu blogon, most elmeséli a saját történetét. Az interjú meredekebbnek bizonyult, mint vártam, de Manuela nagy önismerettel, intelligenciával beszélt a húzósabb témákról is. Lesz szó masszív kamaszkori krízisről, a vér szerinti családról és útkeresésről. 

– Mondj pár szót magadról!

– Közel harminc éves nő vagyok, jelenleg egyedül, de szeretnék majd családot, gyereket. Két szakmám van, nemrég képeztem át magam, épp munkát keresek. Még a szüleimmel lakom, most szeretnék róluk leválni. Csecsemőkoromban fogadtak örökbe a szüleim. Sokat foglalkozom ezzel, eljárok a Mózeskosár felnőtt örökbefogadottak klubjába, szoktam szerepelni örökbefogadók felkészítő tanfolyamain, szívesen beszélek arról, milyen örökbefogadottnak lenni. Az elmúlt tíz évem ennek az örökségnek a feldolgozásával telt.

– Hogy kerültél a szüleidhez?

– Amikor megszülettem, a kórházban lemondott rólam a vér szerinti anyukám. Rögtön felhívták a szüleimet, akik köztiszteletben álló polgárok voltak. Akkoriban egy évet kellett volna várniuk, de ők kivételezettként már fél évesen megkaptak. Addig csecsemőotthonban éltem, a szüleim sokszor látogattak.


 Manuela3

– Tudtad, hogy örökbe fogadtak?

– Négy-öt éves koromban mondták el. A szót értettem, de persze az egészet egy ekkora gyerek nem fogja fel. Később nem sokat beszéltünk erről, anyukám nem szerette a témát.

– A külvilág tudta?

– Általános iskola első osztályában egy idegbeteg tanítónő rákérdezett harminc osztálytársam előtt, hogy tényleg örökbefogadott vagyok-e. Én persze tudtam, hogy igen, de úgy éreztem, neki semmi köze hozzá, pláne ennyi gyerek előtt nem. Nemmel feleltem. A tanítónő kinyomozta az igazságot, és mindenki előtt megpofozott, megalázott, hazugnak nevezett. → olvasásának folytatása

Hat hét függőben

Örökbe134 hozzászólás

Vendégposzt. Vicq olvasónk titkos örökbefogadással vitt haza egy újszülött kislányt, és most az első hetekről mesél. A csecsemő hathetes koráig a szülőanyának lehetősége van meggondolni magát és visszakapni a babát. Ez korábban csak a titkos lemondásokat érintette, újabban nyílt örökbefogadásnál is bevezették. Vicq írásából kiderül, milyen érzéseket váltott ki benne és férjében a bizonytalanság, és hogyan kezelték ezt.

Féltünk. A szülőanya lemondott, de elhangzott, hogy képben van egy nagymama, aki lehet, hogy mégiscsak akarná ezt a gyereket. Ugyan ő nem „igényelheti vissza”, de esetleg meggyőzheti a lányát. Féltünk. Főleg az időszak elején, mikor még friss volt az élmény a szülőanyának, meg a végén, mikor már lejáróban volt a határidő, és még utolsó pillanatban utána lehetett volna kapni. A kettő között napokra képes voltam elfelejteni, hogy elveszíthetem, de mikor bármi miatt eszembe jutott, a nyakamba folytak a könnyeim.

Erősítgettük egymást a férjemmel: mi vagyunk a felnőttek, mi ki fogjuk bírni, és azon kell lennünk, hogy a gyereknek minél jobb legyen minden, mert ő a kicsi. Ha visszakéri a szülőanyja, akkor kiderül, hogy ő mégsem a nekünk szánt gyerek, de ami jót indulásként meg tudtunk neki adni, azt akkor is megkapta. A férjem nélkül nem lettem volna képes végigcsinálni ezt a hat hetet.

DSCF1466

→ olvasásának folytatása

Állami gondozott fiával együtt csavargott

Örökbe40 hozzászólás

Mai hősünk hajléktalan, alkoholista, mozgássérült nő, gyerekei intézetben és örökbefogadóknál nőttek fel. A különleges benne, hogy több ezer oldalas irodalmi életműben dolgozta fel hányattatásait. Ez a poszt Tandari Éva íróról szól.

Tandari Éva (1957-2007)

Életútja horrorisztikus, a mélyszegénység és depriváció összes állomásával. Gyerekként elszenvedett bántalmazás, állami gondozás, súlyos betegségek, korai házasság és válás, alkohol, koraszülések, beteg gyerekek és csecsemőhalál, alkoholista és bántalmazó férj, rokkantnyugdíj, öngyilkossági kísérletek, négy gyereke állami gondozásba vétele és nyolc év hajléktalanság. Hét éve élt már az utcán, mikor letette a poharat és írni kezdett. Kezdetben maga árulta verseit, írásai gyorsan népszerűek lettek. Kapott egy lakást, és folyamatosan írt: regényt, verset, novellát, cikket. Művei megjelentek újságokban, antológiákban, egy önálló regénye és verseskötete is. Honlapja szerint ezeknek a többszöröse vár kiadásra. Elsősorban sorsáról írt, a megtapasztalt nyomorúságokról, az elesetteknek hangot adva. Arról a halmozottan hátrányos léthelyzetről vall, amelyről nem szoktunk a benne tartózkodóktól olvasni. Fiatalon meghalt. → olvasásának folytatása

„Kire hasonlít ez a gyerek?” „Leginkább a testvérére”

Örökbe62 hozzászólás

Orsolya és Kristóf egy vér szerinti anya két gyermekét fogadták örökbe a Gólyahír Egyesület közvetítésével, mindkettőt újszülöttként. Domonkos ma 9 hónapos, Boróka 2 éves 3 hónapos. A beszélgetésben szó esik roma származásról, kínos kérdésekről és örökbefogadott baba szoptatásáról.

– Milyen volt a közös életetek a gyerekek előtt?

– Gyerekként ismerkedtünk meg, kamaszként már együtt jártunk, húszévesen összeházasodtunk. Ennek már másfél évtizede. Mindig fontos volt, hogy közösen csináljunk dolgokat, zenéltünk zenekarban, énekeltünk kórusban, jártunk együtt focizni, aktív közösségi életet éltünk. És közben vártuk, hogy ebbe a pezsgésbe beleszülessenek a leendő gyerekeink. Mindketten sokan vagyunk testvérek, és nem volt kérdés, hogy szeretnénk gyerekeket.

– Hogy jutottatok el az örökbefogadásig?

– Néhány év várakozás, majd mindenféle vizsgálatok sora után kiderült, hogy csak lombikprogrammal lehet gyerekünk. Belevágtunk többször is, de a beavatkozásokból egyszer sem lett várandósság. Sokat töprengtünk, hogy hogyan tovább. Bíztunk a csodában, titkon reméltük, hogy hátha az élet megoldja ezt a kérdést helyettünk. Az örökbefogadás gondolata többször is felvetődött az évek alatt. Hol egyikünk érezte úgy, hogy az lesz a mi utunk, de akkor épp a másik volt bizonytalan, hol fordítva. 2011 januárjában végül meghoztuk a közös döntést és kértünk időpontot a Tegyesznél, hogy megszerezzük a határozatot. Innentől kezdve felgyorsultak az események.

IMG_2436-Edit Hi-res_cr

– Milyen gyereket kértetek?

– Egyértelmű volt számunkra, hogy újszülött kisbabát szeretnénk. A származással kapcsolatban nem volt kikötésünk.

– Kellett ezen gondolkodni?

→ olvasásának folytatása

Barátkozás bizalmatlan gyerekkel

Örökbe64 hozzászólás

Vendégposzt! Fatika kommentelőnk egyedülálló anyaként egy másfél éves kislányt fogadott örökbe nevelőszülőktől. Egy ennyi idős gyereknek is lehetnek traumái, Emili múltjában egy sikertelen örökbefogadási kísérlet szerepelt. Fatika naplójában leírja, hogyan zajlott a barátkozás a kisgyerekkel, aki először nehezen akarta őt elfogadni. 

******

Egy másfél éves gyerek nem egy zsák krumpli, amit felkapsz és magaddal viszel, vele kell tölteni egy bizonyos időt, hogy trauma nélkül hozhassa haza az ember. Ez volt számomra az egész procedúra legnehezebb és legintenzívebb időszaka. Ez idő alatt gyakran eszembe jutott, amit a jogász csaj mondott, mikor leadtam a kérvényt: ha egy gyereket nehéz beszoktatni, az jó jel. Azt jelenti, hogy kötődik a nevelőihez, ez a természetes, ennek így kell egy egészséges babánál lennie.

DSCF1758 (4)

Az egész stresszesen kezdődött, mert a Tegyesz kapásból ultimátumot adott. December eleje volt, ők pedig közölték, hogy a gyámügyet januárban átszervezik, teljes lesz a káosz. Ha jót akarok magamnak, akkor még karácsony előtt beszoktatom a gyereket, mert az ünnepek után csak a jó ég tudja, ki fogja nekem kiadni a papírt. Viszont üvöltő gyereket nem adnak oda, úgyhogy csipkedjem magam. Egyébként ez tulajdonképpen teljesíthetőnek tűnt, mert az ilyesmi két, legkésőbb három hét alatt le szokott zajlani mindenkinél. Nos, nálunk maga az összeszokás kemény két hét volt, aztán pár napot vártunk még, hogy kiállítsák a papírt, amivel elvihetem a harminc napos próbaidőre, és egy nap híján három hét telt el, mire hazajöttünk. → olvasásának folytatása

„Önismereti utazás volt a várakozás”

Örökbe75 hozzászólás

Egy nyílt örökbefogadás és az ahhoz vezető kilenc éves út története. Judit és István ma egy három hónapos kisfiú szülei. Balázs újszülöttként, a Bölcső Alapítványon keresztül érkezett hozzájuk. A beszélgetésben szó esik férfi meddőségről, sikertelen lombikról, a várakozásról, és az életadóval való találkozásról. Külön örülök, hogy a pár férfi tagja is megszólalt.

„Életem vesztesége az lett volna, ha nem téged ad a sorsom ajándékba…” (Szabó Edit Irma)

 – Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Miért döntöttetek így?

Judit: A mi történetünk 9 évvel ez előtt kezdődött. Az esküvőnket szerveztük. Szerettünk volna felkészülten, tudatosan babát vállalni, ezért bejelentkeztünk a Családtervező Központba. Itt hamar kiderült, hogy természetes úton kevés esélyünk van. Teljesen összeomlottunk. Lelkileg Istvánnak volt nehezebb ezt feldolgozni, mert nála találtak problémát.

István: Amikor az ember úgy éli az életét, hogy maximálisan hisz önmagában, akkor egy ilyen hír kirántja a talajt a lába alól. Ráadásul olyan durván vágták az arcomba a diagnózist, hogy minek mentünk mi oda, amikor nekünk csak úgy lehet gyerekünk, ha örökbe fogadunk. Néhány hétnek el kellett telnie, hogy az első döbbeneten túltegyük magunkat.

szerkesztett_képek (8)

– Mit kezdtetek a diagnózissal? → olvasásának folytatása

„Sosem tudtam harcolni magamért”

Örökbe120 hozzászólás

Beszélgetés egy örökbeadóval!

A blogon szeretnék az életadóknak is hangot adni. Itt az első történet. Julika az egyik gyermekét örökbe adta, és nyíltan beszélt nekem döntéséről, életéről. A negyvenes éveiben járó asszony egy idősek otthonában él. Tragikus történetet fogtok olvasni, én is elsírtam magam az interjú közben, Julika még vigasztalt is. Skizofrénia, bántalmazás, elszakított gyerek, rokkantság, betegség került szóba, ő mégis választékos, nyomdakész mondatokban, öncsalás nélkül mesélt sorsáról. Julika teljes névvel is vállalta volna az interjút, ám úgy döntöttem, hogy a szereplők nevét megváltoztatom. Érdemes kétszer elolvasni, sok a név a szövegben.

– Mesélj magadról!

– Érettségi után egy évvel született az első kislányom, Laura, akit lányanyaként szültem. Az egész család haragudott rám, kitagadott szinte. Egyedül neveltem fel, József, az apa elhagyott, tartásdíjat nem fizetett.

Később egy szakítás után a templomban ismertem meg a második lányom, Beatrix édesapját, Zoltánt. Ő a válása után belebolondult, hogy évekig nem láthatta a fiait. Laura volt a csalétek, csak azért érdekeltem, mert gyerekem volt. Beatrix lányom megfogant, aztán összeházasodtunk. Apukám nagyon örült, mert az első gyerekem apját gyűlöli, adott egy Trabantot ajándékba. Mikor Beatrix öthónapos volt, a férjem elköltözött és elvitte magával, onnan ő nevelte. Mikor elvitte, Laura két hétig nem evett semmit, a másik kislány is rögtön beteg lett.

– Te beletörődtél?

– Igen. Nem harcoltam. Két évvel később kitört rajtam a skizofrénia. A betegség Medjugorjében jött elő, a Mária-kegyhelyen, azóta hangokat hallok, a zarándoklatról rögtön a pszichiátriára vittek. Anyukám még élt, jártunk családterápiára a haláláig, majd pszichiáterhez. Közben neveltem Laurát, és hetente kétszer találkoztam a férjemmel és a kislányommal. Nem voltunk rosszban, de nem költözött vissza hozzám.

5

– Közben dolgoztál?

– Gyeden voltam. A védőnő és a gyámhivatal is azt mondta, maradjak én gyeden, és a férjem majd visszahozza a gyereket. A két családi pótlékból, a gyedből meg a rokkantnyugdíjból elég jól éltünk. Később még dolgoztam egy évig támogatott állásban, de onnan is elküldtek, mert lassú voltam. Azóta nem dolgozom, leszázalékoltak.

Anyukám halála után visszajött hozzám József, az első lányom édesapja. Ez az én hibám, úgy látszik, nem értek a párkapcsolatokhoz. Lefeküdtem vele, és megfogant Etelka, a harmadik kislány. Mikor József megtudta, azonnal lelépett, ottmaradtam egyedül.

– Őt adtad örökbe? Hogy hoztad meg ezt a döntést?

→ olvasásának folytatása

„Apát és anyát kért karácsonyra”

Örökbe50 hozzászólás

Ma egy idősebb gyerek örökbefogadásával ismerkedünk meg. Angéla történetét olvasva felidézhetjük a mondást, hogy minden örökbefogadás mögött két tragédia rejlik. Az örökbefogadó szülőknek egy gyermek elvesztését kellett feldolgozniuk, az ötévesen örökbe fogadott kisfiú előtörténetében pedig intézet, nevelőcsalád és a vér szerinti anya is szerepelt. Angélát már ismerik a blog olvasói, korábban arról mesélt, mit tehetünk, ha a gyermeknek honvágya van. Most elmondja az örökbefogadás teljes történetét.

– Mesélj magadról és a családodról!

– Egyetemi éveinkben ismerkedtünk össze a férjemmel, egymásba szerettünk, összeházasodtunk. Diploma után egy évvel megszületett a kislányunk. Azt gondoltuk, hogy a mi életünk is olyan lesz, mint a mesékben: boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Mikor kamaszkorában meghalt a lányunk, minden összeomlott. Az ezt követő éveket az iszonyú fájdalmas gyász feldolgozása töltötte ki. Eközben véletlenül többször terhes lettem, immár negyven fölött, és elvetéltem, ami még hatványozta a fájdalmat.

– Ezt fel lehet dolgozni? Mikor érezted úgy, hogy készen állsz egy újabb gyermekre?

– Akkor, amikor a múlt visszasírása helyett már képesek voltunk a jövőre gondolni, terveket és új életcélokat megfogalmazni. A gyász feldolgozása az életünk átértékelését is hozta. Mindkettőnk számára bizonyos volt, hogy gyermek nélkül az életünk nem lehet teljes, így merült fel az örökbefogadás gondolata. Az ezzel kapcsolatosan elérhető információkat átnéztük, végigbeszéltük férjemmel, majd bejelentkeztünk a Tegyeszhez az „első randira”.

Varga-Vanda

– Miért fogadtatok el idősebb gyereket?

– Féltünk egy újabb tragédiától, ezért mindenképpen egészséges gyermeket akartunk. Ezt később a pszichológusi vizsgálat is megerősítette. Nagyobb gyermeknél ez biztonságosabban megállapítható, mint egy csecsemőnél. De ha egy két évest vállalni tudunk, akkor egy három évest miért nem? És így tovább. Hol húzzuk meg a határt? → olvasásának folytatása

„Szúrok, mint a sündisznó”

Örökbe117 hozzászólás

Egy felnőtt örökbefogadottal beszélgetek. A nyolcvanas években örökbefogadott Eleven már kommentelt a blogon, most az egész történetet elmeséli. Szép és keserű mozzanatok is szerepelnek a beszámolóban. Szóba kerül a titkolózás, a tágabb család szerepe, a gének hibáztatása, a kapcsolat a vér szerinti családdal. Bár Eleven csak nicknéven vállalta az interjút, a fotók róla és anyukájáról igaziak, közvetlenül az örökbefogadás után, harmadik születésnapján készültek. Néhány versét is közreadom.

– Mesélj magadról!

– Harmincas nő vagyok, házas, van egy kisfiam. Több végzettségem van, mind segítő foglalkozás. A korlátaimat nehezen lépem át, hiába van diplomám, nehezen találom a helyem, és nagyon nehéz szerethetőnek látni magam.

– Mikor fogadtak örökbe? Hol éltél előtte?

– Hároméves koromban fogadott örökbe anyu, előtte egy évet csecsemőotthonban laktam, azelőtt pedig a szülőanyámmal. A körülményekről homályos információim vannak, veszélyeztetés miatt vettek el tőle, apám nem lakott velünk.

DSC_0221

– Emlékszel az intézetre? Az örökbefogadásra?

– Nem emlékszem semmire, inkább érzések maradtak meg. → olvasásának folytatása