történet

Jó reggelt, te moslék!

Örökbe26 hozzászólás

Vendégposzt. Hilda és férje egy hét és fél éves kislányt fogadtak örökbe. Az örökbefogadás után másfél évvel még mindig viharosak a hétköznapok, amiről az anyuka számol be. Ellenkezés, dac, hajsza az idővel, összeveszések és kibékülések. A helyzetek nemcsak az idősebb gyerekek örökbefogadóinak lehetnek ismerősek…

 

Még a macskáim is jobban szeretnek, mint a gyerekem…

 

Erősen fúj a szél, a hálóban zörgeti a redőnyt, Melikénél meg a két tetőtéri ablak felhőmintás rolóját. Csoda, hogy tudott aludni szegény. Halkan megyek, mint minden reggel, halkra kapcsolom a közlekedőben a rádiót és csak az ottani lámpát kapcsolom fel. Attila most ágyaz a hálóban. Nyitom az ajtaját és rögtön halk nyöszörgést hallok: ébren van már. Felkapcsolom a nagyon tompán világító kis égősort a szobájában és halkan közeledem az ágyához. Miért van már most görcsben a gyomrom? Nem, a mai indulásnál minden rendben lesz! A paplan lecsúszott a pónis-pizsamás válláról, lassan megsimogatom, amint hangtalan leülök az ágyára. Újabb nyöszörgés, nemtetszik-hangon. Nem, nem, ma minden rendben lesz – győzködöm magam. – Jó reggelt Melike!

Nincs válasz. – Jól van, Cicám, lassan ébredezzél! – Nem vagyok a cicád! Ne hívj így! – Nyelek egyet és újra megsimogatom a hátát, de elhúzódik és helyettem inkább a csíkos falvédővel bújik össze. Unokahúgom jut eszembe, aki mesélte, hogy a tízéves fiával minden nap felkeléskor, pozitív napindítóként a nagy rohanás előtt adnak maguknak öt percet, amikor összebújnak, s csak aztán kelnek fel… Hamar konstatálom, hogy nálunk ilyen soha nem lesz. Inkább kimegyek, nekem is készülnöm kell.

A rádiót kicsit hangosabbra veszem, kitámasztom az ajtaját, és a mosdó majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Eltelik három perc, visszanézek hozzá, ugyanott és ugyanúgy fekszik az ágyán, pedig már mindjárt hét óra. – Melike, jó reggelt, ébresztő! Légy szíves kelj fel most már, és öltözz, tegnap nem készítettünk ruhát!

Nem mozdul, közelebb megyek és megfogom megint a vállát: – Jóóóóreggeeeelt! – mondom, (szerintem) viccesen. – Jó reggelt, te M O S L É K! – köpi rám és én lefagyok a döbbenettől. – Cicám… nem, Melike, ez nagyon csúnya volt, ilyet nem szabad mondanod! → olvasásának folytatása

Utánkövetés: Hazudtak a lányomnak

Örökbe10 hozzászólás

Folytatódik az Utánkövetés rovat, amiben megnézzük, mi történt egy-egy kedves régi ismerőssel! Dutka történetére sokan emlékeznek, 2014-ben mesélte el, hogyan zajlott hétéves kislányának az örökbefogadása. Azóta sok minden történt a családdal, Dutka beavat minket. Kemény történet következik, köszönjük az őszinteséget. Itt tudjátok elolvasni a régi interjút, érdemes ezzel kezdeni.

Hány évesek most a gyerekek? Milyen nagy változások történtek veletek a cikk óta?

A lányok most 15 és 17 évesek. Az előző cikk óta több nagy változás történt az életünkben. Először is elváltam, 4 évvel Noémi örökbefogadása után. A válásnak semmi köze nem volt az örökbefogadáshoz, de elég zűrösre sikeredett. Már korábban is voltak problémák, amelyek idővel mélyültek, s nem sikerült megoldani őket. A lányok kapcsolata megmaradt, bár lazult az apjukkal, aki időközben más városba költözött és új kapcsolatot alakított ki.

A válás miatt viszont anyagilag rosszabb helyzetbe kerültünk, eladtuk a házunkat és szerényebb körülmények között, bár nyugodtabban és szabadabban élünk. A változások (kezdve az örökbefogadással) mindkét lányt erősen megviselték. Mindketten azóta is pszichológushoz járnak, de pszichiáteri segítséget is igénybe vettünk. Terhelő volt az apjukkal való kapcsolat, de az örökbefogadás maga is. Noémi a harmadik fix pszichológusát “fogyasztja” jelenleg, s most végre úgy érzem, hogy szakmailag a legjobb kezekben van. Most derült fény arra, hogy az örökbefogadás annyira megviselte, hogy töredezett személyisége van, él benne egy hétéves kislány, aki rendkívül agresszív, kezelhetetlen, támadó, aki nem hisz senkinek és semmiben, mert becsapták. Azt ígérték neki hétévesen, hogy őt már nem adják örökbe, ő örökre ott marad a nevelőcsaládban, a nevelőszülőknél. Az egy hónapos ismerkedés alatt nem mondta el neki senki, hogy miért látogatjuk, s amikor végleg elhoztuk, azt hazudták neki, hogy a nagylányom “ottalvós” csajos bulit tart, oda hivatalos. Mi azt az információt kaptuk, hogy fel van készítve, időközben meg is szerettük egymást, szívesen jött velünk, majd amikor ráébredt a “valóságra”, elvesztette a bizalmát mindenkiben. Ráadásul pszichológusi tanácsra két évig nem is vihettük vissza látogatóba a nevelőszülőkhöz, hogy hadd erősödjön a kötődés, ő pedig szenvedett és megkeményedett. Szerencsére most már tud beszélni erről az időről, de nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. A pszichológus szerint valószínűleg van több énje is, amelyek még nem jöttek felszínre, de nagyon reményteljes az állapota, jól kezelhető, együttműködő. Ha nem a hétéves kislány dominál benne, akkor nagyon jó és mély a kapcsolatunk, szeretjük egymást, fel sem merül, hogy ő nem vér szerinti gyermek. Vicces, jó kedélyű, talpraesett, tűzrőlpattant, cserfes, ügyes… De szociálisan – legalábbis a családon belül – érzéketlen, nincs tekintettel másokra, s mint egy óvódás kisgyerek, akaratos, követelőző, észérvekkel nem meggyőzhető, vérig megy a saját akaratának megvalósításáért, kezelhetetlen, zsaroló és fenyegető (pl. pengés vagdosással). Tévé- és édességfüggő, a nálunk töltött nyolc év alatt több, mint 40 kilót hízott. → olvasásának folytatása

„A legfájóbb, hogy mi nem lehettünk együtt”

Örökbe3 hozzászólás

Egy felnőtt örökbefogadott lány és a vér szerinti családban felnőtt nővére együtt jöttek el beszélgetni egy Örökbe.hu rendezvényre 2017 novemberében. A lányok vér szerinti anyukája már adott interjút a blognak öt évvel ezelőtt, ő skizofrénia, zavaros magánéleti helyzetek és mozgásszervi betegség után döntött a legkisebb lánya örökbeadásáról. Érdemes alaposan áttanulmányozni ezt az írást a fejlemények megértéséhez: https://orokbe.hu/2014/04/03/sosem-tudtam-harcolni-magamert/ Kétszer, mert fontos lesz a mostanihoz. Az interjú óta az örökbeadott leány nagykorú lett, megkereste a vér szerinti családját, és pár hónap alatt nagyon szoros viszonya alakult ki a nővérével. A cikkben személyiségi jogi okokból Laura és Etelka álneveken szerepeltek, a találkozón vállalták saját nevüket. A többi szereplőnek meghagytam az álnevét. Nehéz visszaadni a sok nevetést, ami a nehéz történet ellenére elhangzott. Az olvasók és én kérdeztük a lányokat. Különleges beszélgetés, egy különleges egymásratalálásról. Egy történet, amit már három szemszögből ismerünk. A cikk végén az is kiderül, mi történt az elmúlt két évben a lányokkal.

Bemutatom Esztert és Zsófit. Eszter felnőtt örökbefogadott, Zsófi a vér szerinti nővére. Zsófit egy társaságból ismertem pár éve, és mikor elkezdtem a blogot, szólt, hogy az ő anyukája sok évvel ezelőtt örökbe adott egy gyereket és adna nekem interjút. Így készült ez a cikk, ami az első örökbeadóval készült interjú volt az Örökbe.hu-n. Azóta eltelt pár év, az örökbeadott leány előkerült és megkereste a családot, és hajlandó volt ő is eljönni és mesélni. Arra fogom kérni a két lányt, hogy párhuzamosan meséljék el a történetüket. Nyilván ez egy címke, hogy örökbefogadott, itt ül két ember, akik élik az életüket, rengeteg minden történik velük, ez egy szál, ami néha fontos, néha nem.

Zsófi: Ábrahám Zsófia Mau Palantír vagyok, az utóbbi néven szerepelek az interneten, 1987-ben születtem, most vagyok harminc éves. Programozóként dolgozom, emellett viszonylag rendszeresen írok, műfordítok. Van egy hétéves kislányom, akit az apjával felesben nevelünk. 

Eszter: Szabó Eszter Melitta vagyok, jelenleg az ELTE-n indológiát hallgatok, emellett nekem is megvan a reál vonal az életemben, néha eljátszom a gondolattal, hogy a jövőben majd elméleti matematikát is tanulok. Nekem most az egyetemi lét adja az életem gerincét. 1998-ban születtem, húszéves leszek.

Eszter és Zsófi

Rögtön a nevekkel kezdeném, az interjúban álneveket használtunk, amiket nagy gonddal együtt találtunk ki. Ott Zsófi Laura néven szerepelt, Esztert Etelkaként szerepeltettük.

Eszter: Az összesfüggésrendszerem középpontjában mindig az örökbeadás, örökbefogadás, örökbeadottság, örökbefogadottság kérdésköre állt.  A monogramom összeolvasva szem, ez életem legfontosabb motívuma. Az Eszter nevet anyánktól kaptam, nagymamánk után, a Melittát az örökbefogadó szüleim adták. Így a nevem tulajdonképpen hordozza az identitásom magját. 

Zsófi, nálad se egyszerű a helyzet, mert te Zsófi vagy, de ezt én több év ismeretség után tudtam meg. Miért hívatod magad Maunak? → olvasásának folytatása

„A nevelés napi szintű újratervezés”

Örökbe2 hozzászólás

Már sok kisgyerekes szülő szerepelt a blogon. Ma egy olyan család mutatkozik be, akik három gyereken tapasztalják egyszerre a kamaszkort, a negyedik gyerekük pedig kisiskolás. Testvérek örökbefogadása, a cigány származás kezelése, lázadások és újratervezések. Áron és Bori négy gyereket fogadtak örökbe, történetük a Romadopt Klubon hangzott el, a kérdéseket a klubvezető Gubcsi Judit és a jelenlevők tették fel. Olvassátok szeretettel, sokat lehet tőlük tanulni, nemcsak örökbefogadóknak. A érdekes gondolatokat a szövegben is kiemeltem.

Mutatkozzatok be, kérlek!

Bori: Négy gyermeket fogadtunk örökbe, három már nagykamasz, Zsiga 19 éves, Gabi 17 és fél, Ági 16, és nagy szünet után jön Vince, aki 9 éves. A három nagy gyermekünk titkos örökbefogadással érkezett, ők vélhetően féltestvérei egymásnak. Amit biztosan lehet tudni, hogy az édesanya személye ugyanaz. Volt egy elsőszülött fia is, Karcsika, de ő négyhónaposan elhunyt, gondolatban őt is a gyerekeink közé soroljuk. Egy rövid időszakban megpróbálkoztunk vér szerinti gyerekkel, ez nem hozta meg a sikert, újra örökbefogadásra adtuk a fejünket, így került hozzánk Vince a Fészek Alapítvány segítségével még a születése hetében. Ő kilencéves, másodikos, róla biztosan lehet tudni, hogy minden felmenője cigány.

A gyerekek hosszú utat jártak be, velünk együtt. Mi nagyon hamar döntöttünk az örökbefogadás mellett, egyéves házasként, picit hülyének is néztek minket, hogy nagyon fiatalok vagyunk, miért nem megyünk lombikprogramra. Vizsgáltattuk magunkat, nem zárták ki a vér szerinti gyerek lehetőségét, de fiatalok voltunk, türelmetlenek, és azt éreztük, semmi akadálya nincs, hogy gyerekünk legyen. Az örökbefogadási döntésünk után egy évvel később megérkezett Zsiga a családunkba, és akkor már tudtuk, hogy hat héttel később Gabi is jönni fog. Zsiga két éves és két hónapos volt, egy hónap alatt zajlott le a barátkozás, minden nap beengedtek hozzá bennünket. Őt előttünk egy másik család örökbe akarta fogadni, haza is adták, de ez nem sikerült, négy nap után visszakerült az intézetbe, nagyon nehéz érzelmi helyzetben. Mi nem tudtunk meg részleteket, de nagyon aggódott a gyámhivatal és az intézetvezető is, hogy a Zsigát ezek után hogy fogják örökbe adni. Akkor derült ki, hogy született egy kistestvére, Gabika is, és a törvények alapján így helyre adhatták őket örökbe. Ha Zsiga az első örökbefogadó családban marad, akkor Gabi nem kerül vele össze… Mi így egy eljárásban mondtunk rájuk igent. Úgy döntött mindenki, az lesz a legjobb, ha előbb Zsigával alakítunk ki szorosabb viszonyt, és mikor ő már otthon van, és eltelt pár hét, akkor kezdek bejárogatni Gabikához is. Nagyon szép emlék, nagyon intenzív és megterhelő volt a semmiből két gyerekkel kezdeni. Rohangáltunk, mint pók a falon, hogy berendezzük a gyerekszobát, szerencsére nyár volt. Hétvégeken Zsiga is bejárt velünk és megnézte a kisöccsét. Egy évvel a döntésünk után már két gyerekünk volt. Nagyon büszkék voltunk, behoztuk a hátrányt is!

De azért nem volt sétagalopp a két fiú. Zsigának sok nehézsége volt, nagyon nehezen beszélt, sok mindentől félt, voltak nyomai, hogy sok időt töltött kórházban. Mindez sok energiát lekötött, de annyit nem, hogy ne gondoljunk egy következő gyerekre. Beadtuk újra a papírokat, mert úgy gondoltuk, hogy annak az anyukának, akinek minden másfél évben születik gyereke, hátha lesz még egy, és a fiúk után hátha egy kislány is érkezik. → olvasásának folytatása

Paulon Viktória a Kisrigók meséről

Örökbe2 hozzászólás

Paulon Viktória a férjével közösen három idősebb gyereket, három testvért fogadott örökbe, majd Kisrigók – Három gyerek hazatalál címmel mesekönyvet írt, megalkotva a gyerekek hiányzó, fiktív előtörténetét. Viktóriával beszélgettem a gyerekek érkezéséről és a könyv keletkezéséről. A teljes interjú a Gyereksorsok blogon jelent meg.

“Szerinted mire van szüksége a gyerekeknek ennek a történetnek a feldolgozásához?

Most semmire, csak hogy éljék a gondtalan gyerekéveket, megfelelő iskolával, biztonsággal, szeretettel, békével, kis izgalmakkal. Később pedig mégis meg kell próbálni tisztába rakni a múltjukat, az összes létező iratból valami idővonalat összeállítani nekik. Nagyon remélem, hogy találkozhatunk majd a vér szerinti anyával, aki remélem, hajlandó lesz és valamilyen válasszal tud szolgálni, hogy ez miért alakult így.

Ugyanakkor a mindennapokban jól jönne egy folytonosság. Nagyon gyógyító lenne azt mondani a gyerekemnek, aki otthon rajzolgat, hogy te mindig szerettél rajzolni, de ehhez kéne egy irat, amiben benne van, hogy Szandika szívesen rajzol. Ettől azt érezné, hogy bár nem voltunk együtt, de egy szép ívet ír le a történet. Csaba egy darabig erőfeszítéssel tartotta ébren magában a gyerekotthon emlékét, látszott, azért beszél róla, hogy ne felejtse el. Mióta iskolás, azóta érzem, hogy a jelenben él.

A gyerekek olvasták a könyvet?

Az írás folyamatában is részt vettek. Volt többféle változat a cselekményben, néhány verziót megmutattam nekik. Mikor kész lett, felolvastam nekik a számítógépről, de igazán nagy élmény akkor lett, mikor kézbe fogták a kötetet és úgy olvasták el újra. Akkor lett igazi mese a számukra.

Nekik ez egy mese?

Egy mese, ami róluk szól.

Ezen csodálkoznak?

Nem, teljesen természetes, hogy nekik van egy meséjük. → olvasásának folytatása

„Öregnek éreztem magam a babázáshoz”

Örökbe6 hozzászólás

Beszélgetés egy örökbeadó anyával! Ibolya közel másfél éve hozta világra a harmadik kislányát, akinek a sorsáról nyílt örökbefogadással gondoskodott. Kérdéseimre írásban válaszolt, azért vállalta a szereplést, hogy más kismamáknak segítsen. A neveket megváltoztattam, a fotók nem a szereplőket ábrázolják.

Hogy jutottál el az örökbeadásig?

A harmadik kislányomat szültem 2017-ben. Együtt éltem az élettársammal, aki azóta a férjem lett, és a közös, 13 éves lányunkkal. Nekem van az előző házasságomból egy másik lányom, aki akkor 17 éves volt, ő nem élt velünk, őt az apai nagyszülők és az apa nevelik. Én 39 éves voltam a teherbeeséskor, a párom 54. Anyagilag nem álltuk rosszul, de jól sem. Mindketten sokat dolgoztunk, én egy üzletben, a párom három műszakban. A házunk hármunknak elég volt, de a picinek már nem. Azért döntöttünk az örökbeadásról, mert már öregnek éreztük magunkat a gyerekneveléshez, főleg én. Nem voltam képes arra, hogy újra éjszakázzak. Párom is össze-vissza dolgozik és sokat alszik napközben. Már egy jól kialakított életünk volt, amibe nem fért bele a pici, bár lehet, hogy ez önzőn hangzik.

Váratlan terhesség volt?

Nagyon nem terveztük. 12 hetes és 4 napos voltam, mikor az orvos megállapította a terhességet. Addig nem voltam biztos benne. A vérzésem nem jött meg, de minden más menstruációs jelem igen. Azt hittem, hogy a pajzsmirigyem okozza a kimaradást.

Az abortusz felmerült benned?

Igen, sőt a kórházban hagyás is. Aztán a védőnőm mondta, hogy van egy másik lehetőség, a nyílt örökbeadás. Addig csak arról tudtam, hogy szülés után otthagyhatom a kórházban. A védőnőm a Gólyahír Egyesület önkéntese, elmondta a zárt, nyílt örökbefogadás és a kórházban hagyás menetét. A Gólyahírhez fordultam, rajtuk keresztül adtam örökbe a kislányt.

Ki tudott a környezetedben a babáról?

A családomnak elmondtam, hogy terhes vagyok és örökbe adjuk. A nagylányom eleinte támogatott, de később elítélt és még most is. Megszakította velem a kapcsolatot. A nővérem és a bátyám is elítél. Ők közvetítenek a lányom felé, ha nagyon muszáj. Mindhárman 120 km-re laknak tőlem. A szüleim már nem élnek. A munkatársaim tudtak a döntésemről és megértettek, sőt tiszteletben is tartották. Vissza is mentem rögtön dolgozni.

Milyenek az örökbefogadók?

A szülők egy egyszerű pár, kedvesek, közvetlenek, őszinték. Semmi felvágást, lenézést nem tapasztaltam. Az anya akkor volt 40, az apa 42 éves, volt már egy ötéves örökbefogadott gyermekük, aki nagyon szeretett volna egy kis húgit. A szülés előtt elvittek a Gólyahírrel együtt egy vizsgálatra a kórházba, ahol szültem. Bent volt velem az ultrahangon a leendő anyuka, és amikor meghallotta a pici szívhangját, elsírta magát. Akkor döntöttem el véglegesen, hogy ők kapják a picit. → olvasásának folytatása

„A gyerekeim cigány identitását nem tudom kezelni, amíg magamban nem raktam rendet”

Örökbe10 hozzászólás

György mindig tudta, hogy örökbe fogadta a családja, azonban csak felnőttként szembesült vele, hogy cigány származású. Előadásából, amely a Romadopt Klubban hangzott el, kiderül, mennyire fontos, hogy a gyerek tisztában legyen a saját származásával, és ne előítéletes közegben nőjön fel. Identitáskeresés már apaként, találkozás a vér szerinti szülőkkel rasszista gyerekkor után. Egy fiatalember, önmaga felé, útközben. A neveket megváltoztattam, a fotók nem a szereplőket ábrázolják. 

Nehezen beszélek erről a témáról…

Két és féléves koromban kerültem haza. Az első két és fél évről egyetlen emléket őrzök, hogy valaki látogat a gyerekotthonban és kapok egy sárga mackót. A szüleim szerint jó gyerek voltam, szófogadó, aki nem csinál semmi rosszat. A származásomról meg az örökbefogadásomról nem nagyon beszéltünk, tabutéma volt. Ennyivel letudták mindig a szüleim: „Hazakerültél, minden rendben volt, nagyon ügyes, okos voltál, jól fejlődtél.” Azt elmondták, hogy „anyád otthagyott, nem kellettél neki, de itt vagyunk mi, nekünk kellesz”. Néha beszéltünk róla, de soha meg nem kérdezték, nekem ez mit jelent, én hogy vagyok azzal, hogy nem kellettem. Olyan, mintha én benne sem lennék a sztoriban, csak ők akartak szülők lenni. Van egy húgom és egy öcsém, mint a hárman örökbefogadottak vagyunk. Mikor mentünk a legkisebb húgomért, akkor nekem természetes volt, hogy nem az anya hasából születik, hanem hazahozzuk az otthonból. Hozzá kell tennem, hogy a nyolcvanas években kerültem haza, akkor semmi felvilágosító anyag nem volt. Emlékszem egy könyvre, a Nekem két születésnapom van, de ez nem az én történetem, nem érdekelt.

Fotó: Fortepan

Mi úgy nőttünk fel a gyerekkoromban, hogy magyarok vagyunk. Egy olyan faluban laktunk, ahol a környezet ötven százaléka roma származású. A húgom roma, az öcsémről nem lehet tudni pontosan, én is roma vagyok. És egy roma egy másikat rögtön felismer. Sokszor megkaptuk, hogy cigányok vagyunk. A szüleim az iskolában tanítottak, volt körülöttünk egy védőháló, nem kaptuk meg olyan erősen, de azért megkaptuk. Engem annyira nem bántott, rosszul esett, de nem meséltem róla otthon. A húgomat jobban bántották, rajta erőteljesebbek a rasszjegyek. Anyám mindig azt mondta neki, „nem igaz, nem kell ezzel foglalkozni, te egy arab lány vagy”. Voltak cigány osztálytársaim, de nem volt velük konfliktus. Ami előszőr nagyon rosszul esett, a gimnáziumban jártam egy lánnyal és az apja azt mondta, „takarodj innen, te cigány vagy”. Hogy lennék már cigány?

Apukám úgy nevezte magát, hogy ő rasszista. Olyan közegben nőttem fel, ahol a vasárnapi ebédnél cigányoztak, meg az utcán is, hallottam, ahogy szidják őket. A faluban is volt rasszizmus rendesen. Engem jópárszor lecigányoztak, de közben a tanító bácsi gyereke voltam. Ez keltett bennem egy állandó bizonytalanságot. Később ez odáig fajult, hogy ha valaki minden sértés nélkül jegyezte meg, hogy látszik rajtam, hogy cigány vagyok, vagy akár csak hogy milyen barna a bőröm, akkor nagyon megbántódtam, nekem ez csúnyább volt bármilyen szitokszónál. Az egyetem után ez lecsillapodott, már a középiskolában sem volt semmi gond az osztálytársaimmal. 18 évesen elkezdtem félni az iskolában, hogy a szülőanyám megkeres, ki se mertem menni a portára, nem tudtam jól a törvényeket, hogy ő nem kereshet, rettegtem, hogy előkerül. → olvasásának folytatása

„Két évig nem állítottunk karácsonyfát, mert nincsenek itt a kislányok”

Örökbe17 hozzászólás

Riport egy mélyszegénységben élő örökbeadó anyával. A család helyzete most stabil, a szülőknek a mindene a sok gyerek, ám két testvért mégis örökbe kellett adniuk. Tündéhez és családjához a Fészek Alapítvány segítségével jutottam el. A neveket megváltoztattam, a fotók nem őket ábrázolják. A fényképekért köszönet Szarka Zoltánnak.

Tünde, a párja, István és az öt gyerekük tavaly nyáron jutottak el először a Tiszához. Ugyan már hat éve élnek egy településen, ahonnan csak öt kilométer a part, de egy mélyszegénységben élő család számára bizonyos távolságok nagyobbak. Autó nincs, kerékpár nincs, busz nem visz oda, a gyerekek között eddig mindig volt totyogó… Tavaly végül lesétáltak, ugyan a vízbe Tünde nem engedte a gyerekeket, mert nem tudnak úszni, de legalább látták a folyót.

Tündéhez a Fészek Alapítvány vezetője, Katona Andrea és férje, Gyula visz el. Kétszobás kis kockaházba érkezem, a kertben a budi ajtaját lengeti a szél, kócos kutya, de a négy négyzetméteres előtérben egy szerény, ám rendes konyha fogad. Hűtő, tűzhely, pár konyhai eszköz csinosan felakasztva, üvegben egy szál művirág. A házról hamar kiderül, hogy igazából egyszobás, abban él az egész család. A másik, kicsi helyiségben a fát tárolják, kint a kertben ellopnák. Fagyos márciusi nap van, Tünde befűtött a kályhába. A szoba, ahol hét ember alszik, rendes, tiszta, a kopott betonpadlót szőnyeg, az öt ágyat takaró borítja, a sarokban egyetlen szekrény. Hogy fér bele hét ember holmija? A falakon fotók a gyerekekről. A legtöbb a két kicsiről, akik nem velük élnek. Róluk rendszeresen küldenek fotót az örökbefogadó szülők. A nagyobb gyerekekről óvodában készült képek, kevesebb, erre végképp nincs pénz, ami van, azt Andrea fizette ki.

Az anyuka magyarázza, hogy alszanak, az ágyak közül több nyitható. Közben a szekrény tovább szűkül, mert Andrea és Gyula behordják a kocsiból az adománynak hozott gyerekruhákat, cipőket, a zsákokat szépen elhelyezik az egyetlen kanapán. „A gyerekek nagyon fognak örülni a cuccoknak, jobban, mint ha a boltban csokit veszek nekik. Andi néni havonta jön. Mindenben rá számíthattam, ő iskoláztatta be a gyerekeket szeptemberben, ő vette meg a fehér inget, fekete szoknyát. Nagyon rendesek, segítenek, bármi gondunk, bajunk van. A tanév végén szólt, hogy menjek be az iskolába, írassam össze, mi kell az iskolakezdéshez őszre, majd jön, megveszi.” „Volt, hogy Áron egy hétig cipő nélkül járt, átdobták a gyerekek a kerítésen” – teszi hozzá a ruhatémához a férfi, István a nemrégi sztorit.

Mit csinál az öt gyerek az egy szobában, ha rossz az idő? „Nem tombolnak, bekapcsoljuk a mesét nekik, babáznak, elfoglalják magukat, Áron átmegy a haverjához, nem szeret itthon lenni a lányokkal.” Tünde és párja napközben a tévét nézik, amíg a gyerekek iskolában, oviban vannak, a tévé a beszélgetésünk alatt is duruzsol. Ez a kapcsolat a külvilághoz. → olvasásának folytatása

„Az esküvőmön láttam először az öcsémet”

Örökbe3 hozzászólás

Mónika szlovákiai magyarként nőtt fel, szerető örökbefogadó családban. Később tudta meg, hogy eredeti szülei szlovákok, az első neve Michaela lett volna, és van két fiútestvére. Kettős identitás, édes-bús találkozások, hiába áhított információk és egy későn kimondott titok. Mónika mesél.

Hol tartasz most?

35 éves vagyok, férjem, kisgyerekem van, az egészségügyben vagyok nővér. Szlovákiai magyarként nőttem fel a Csallóközben, jó gyerekkorom volt, nagyon szerettek a szüleim. Túlféltettek, főleg az anyukám, talán azért, mert már idősebbek voltak, mikor hozzájuk kerültem, anyu 36 éves volt, apu 45.

Ők miért fogadtak örökbe?

Próbálkoztak többszörösen a gyermekáldással és nem sikerült nekik, kimondták, hogy nem lehet gyerekük. Akkor döntöttek az örökbefogadás mellett, rögtön be is adták a papírokat és két évet vártak rám. Én vagyok az egyetlen gyerekük. Mindent megadtak, amit akkor szokás volt, érzelmileg is. 21 hónapos voltam, mikor örökbe fogadtak.

Mónika kisgyerekként a szüleivel

Emlékszel valamire előtte?

Semmire. A szüleim csak annyit meséltek, hogy gyerekotthonban éltem, a keresztszüleim hoztak el autóval.

Te milyen gyerek voltál?

Csendes és visszahúzódó, de kicsi koromtól mindig megvolt mindenről a véleményem és ez a mai napig így van. Kamaszként már minden módon lázadtam, mindig az ellentétét csináltam, amit mondtak a szüleim. A magam feje után mentem.

Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

Kilencéves voltam, akkor se a szüleimtől hallottam. Egy osztálytársnőm elszólta magát egy vita közben, hogy én örökbefogadott vagyok, rá pár hónapra elmondták az anyuék az örökbefogadást. Nem rázott meg, mert eszembe jutott, hogy egyszer már ezt hallottam.

Értetted, hogy ezt micsoda?

Nem, nem is nagyon kérdeztem emiatt.

Azt elmondták, hogy más szült?

Anyu ezt elmondta, hogy más nő szült és Anyunak nem lehetett gyereke, de emlékszem, nem kérdeztem semmit. Én valahol fel se fogtam, mert tényleg jó családban nőttem fel, és akkor nem éltem meg ennek a hiányérzetét. Később igen, később éreztem a hiányt.

Többet nem került szóba? → olvasásának folytatása

Gyermekotthonból örökbe fogadni

Örökbe4 hozzászólás

Bár a törvény szerint 12 év alatti gyermek már csak nevelőszülőnél élhet, a gyakorlatban még mindig nem sikerült az összes kisgyereket családba tenni. Így az örökbefogadók egy része is intézetből viszi haza a babát vagy kisebb-nagyobb gyereket. A megelőző években évi 40-60 gyerek került intézetből örökbefogadókhoz, 2016-ban 140. Akkor kerül otthonba egy gyerek, ha az adott megyében nincs elég nevelőszülő, vagy az egészségi állapota olyan, hogy nem vállalják őt. Ma három olvasó osztja meg a tapasztalatait, akik mind csecsemőotthonból vittek haza kisgyereket.

Rlupin72 egy vidéki megyében ismerkedett a 27 hónapos, egészségi gondokkal küzdő Esztivel.

Milyen volt az intézet?

A ház maga egy régi, lepukkant, szocreál panelépület egy hatalmas, gyönyörű, és teljességgel kihasználatlan parkban. Az intézet egy többprofilú szociális-egészségügyi intézmény része. A gyermekotthonból már csak egy szobát használnak, amelyet tíz rácsos kiságy és egy járóka foglal el, szóval irdatlanul szűk a hely. A szoba kialakítása hangulatos volt, mesefigurák a falon, fa bútorzat, szőnyeg.

Hogy éltek a gyerekek?

A Pikler-módszert az intézetben hírből sem ismerik; a tíz gyerekre egy gondozó jutott éjjel-nappal. 2015 tavaszán Eszti volt a maga 27 hónapjával a legidősebb gyerek; viszont legalább öt félévesnél fiatalabb baba is lakott a szobában. Eszti ennek megfelelően nem kapott sem darabos gyümölcsöt, sem darabos ételt. Kizárólag folyékony és pépes táplálékot kapott, mint a többiek; rácsos ágyban aludt, pelenkázták – annak ellenére, hogy a felszereltség lehetőséget adott volna arra, hogy kiságyban aludjon, kisasztalnál, kisszéken ülve, önállóan próbálkozhasson enni, bilire szokhasson.

Az intézmény bezárás előtt állt, így a gyerekeknek éppen csak a fizikális életben tartására jutott idő és energia. Az orvosi ellátás meglétére odafigyelnek, de minőségére már nem. Eszti szemészorvosának, aki a kancsal szemét operálta, arra már “nem volt ideje”, hogy észrevegye: a gyerek szemére 6-os dioptriájú lencse kellene. A gyerekek valamennyien jelentősen hospitalizáltak, érzelmileg-mentálisan elhanyagoltak. Tisztázás – reggeli – délelőtti szabad “játék” – tisztázás – ebéd – alvás – tisztázás – uzsonna – délutáni “játék” – tisztázás – etetés – alvás darálója zajlik minden nap, szinte semmi változatossággal. Fürdetés minden másnap.

Eszti nem tanult meg kúszni-mászni sem rendesen, nemhogy beszélni; pedig ő még valamilyen fejlesztést is kapott hetente kétszer. Az udvaron szerintem életében nem járt, pedig még játszótér is van fajátékokkal, és kicsiknek való medence is, szép nagy fák árnyékában.

Hogy zajlott a barátkozás?

A barátkozás szokott menetrend szerint zajlik; az ottani Tegyesz szerint bevált, hatékony és gyors. Valóban az. Az “igen” után egy egyeztetett hétfőn leutazik az örökbe fogadni kívánó pár, kivesz szépen valamilyen szállást magának a saját pénzéből, aztán minden reggel 9 órakor beballag az intézetbe, ahol a Tegyesz munkatársai várják.

9-12, valamint 15-18 óra között lehettünk Esztivel hétfőtől csütörtökig. Minden nap egyre több gondozási műveletet (tisztázás, öltöztetés, etetés, fürdetés) vettünk át a gondozóktól; csütörtök reggel már a reggelit is tőlünk kapta. Péntek reggel 9-re a gyámhivatalba mentünk a papírokat elintézni (a gyerek meg kétségbeesett zavarodottságában ordított az intézetben, mert nem értette, mi történik vele), majd vissza az intézetbe, ebédeltetés, és irány haza. Ennyi. De bármilyen hihetetlen, tényleg működik. Talán a nem túl rózsás körülmények miatt a gyerekek is ösztönösen mielőbb szabadulni akarnak… → olvasásának folytatása