történet

„Nem tudok négy embert felhúzni a szakadékból”

Örökbe79 hozzászólás

Ma egy örökbeadó mesél, aki két évtizede mondott le egy kislányról. Terhesség egy abortusz dacára, ügyintézés az alapítványok kora előtt, és keserű viszontlátás a gyermekkel, akinek a sorsa nem jól alakult. Most az örökbeadó anya próbál segíteni. Emma (a blogon Mélyrepülés néven kommentel) története rendhagyó, a legtöbb örökbefogadás remélhetően ennél sikeresebb, de talán lehet belőle tanulni. Keserű, szókimondó interjú következik! (A szereplők nevét megváltoztattam.)

– Mutatkozz be pár mondatban!

– 43 éves vagyok, külföldön élek, van egy 18 éves fiam, akit egyedül neveltem fel. Az egész életem harc volt, nem volt egyetlen év, amikor ne kellett volna valami tragédiát feldolgoznom. Sikeres, tanult nőnek tartom magam, de nem érdekel a karrier és a pénz, ezért nem vagyok gazdag. És azért vagyok itt, mert 22 évvel ezelőtt örökbe adtam egy gyereket.

– Hogy kerültél ilyen helyzetbe?

– Az apa még azelőtt elhagyott, hogy észrevettem a terhességet. Rosszkor jött, a családomban és a baráti körömben az abortusz olyan elfogadott dolog volt, mint a foghúzás. Nem gondolkoztam rajta. Korábban sosem voltam terhes, ám az abortusz előtti vizsgálaton az orvos behívta fél tucat kollégáját, hogy nézzék meg, olyan állapotban van a méhszájam, mintha már legalább hat gyereket megszültem és elástam volna a sufni alatt. Ordítottak velem, hogy mondjam meg, hova tettem őket. Fogalmam sem volt, miről beszélnek, jártam rendesen nőgyógyászhoz, semmilyen elváltozásról nem értesített. Rettenetesen megalázottnak éreztem magam.

Bittó-Zsolt

– De azért végrehajtották az abortuszt?

– Igen. Altatásban történt, véreztem is utána. Utána minden betartottam, amit az orvosok mondtak, fogamzásgátlót szedtem, és pár hónap múlva észrevettem, hogy „megint” terhes vagyok. Az ultrahangon, és később a szülés időpontjából világossá vált, hogy ez még az előző terhesség, az abortusz dacára állapotos maradtam. Utánaolvastam, és kiderült, előfordulhat ilyen műhiba. Az orvosok viselkedéséből azonban inkább azt gondolom, hogy valami perverz példát akartak velem statuálni. → olvasásának folytatása

Haley, az amerikai örökbeadó aktivista

Örökbe35 hozzászólás

Mai hősünk 24 éves amerikai nő, aki egy weboldalt üzemeltet az örökbefogadás összes szereplőjéről, és nyíltan felvállalja, hogy örökbe adott egy gyereket. Harcol az örökbeadók társadalmi elfogadtatásáért, közösséget szervez. Emlékeztek erre a képre? Az örökbeadó anyák Utah állambeli találkozóját is ő szervezte. Haley Kirkpatrick megérdemli, hogy bemutassam az Örökbe.hu-n.

Birth Mom Meet Up-Birth Mom Meet Up-0021

Haley jó tanuló, jó magaviseletű vallásos lányként nőtt fel Salt Lake Cityben, aki a szüzességét a házasságig meg akarta őrizni. Ehhez képest 15 évesen, az első barátjával elvesztette, és rögtön első alkalommal terhes is lett. Anyukája végig támogatta a terhesség alatt, és rábízta a döntést. (A mama évekkel korábban maga is örökbe adott egy gyereket, és egyedül nevelte fel a többit.) Haley a lehetőségek közül tudatosan vállalta az örökbeadást, egy ügynökségen keresztül választotta ki a megfelelő házaspárt. A gyerek apja azonnal kihátrált a kapcsolatból, az abortuszt erőltette, később iskolát is váltott, mert túl kínos lett neki a kérdésekre válaszolni. Haley maradt, a nagy hasával. Az örökbefogadókkal a nyitott örökbeadásban egyeztek meg, azóta is tartják a kapcsolatot, Haley kap fotókat, híreket a gyermekről. Az események után viszonylag hamar férjhez ment, az első gyermek után két évvel született egy kislánya, majd még egy, azóta elvált, és egyedül neveli a gyerekeket. Két kislány anyukájának és egy harmadik szülőanyjának tartja magát.  → olvasásának folytatása

„Köszönöm, hogy ilyen embert faragtatok a fiamból”

Örökbe76 hozzászólás

Ma egy felnőtt örökbefogadott mesél eszméléséről és gyökérkereséséről. Már szerepelt több felnőtt örökbefogadott a blogon, de eddig csupa nő, Váczi J. Péter az első férfi, aki megnyílik. A beszélgetés a Romadopt Klubban hangzott el, a résztvevők engedélyével rögzítettem. Péter fantasztikus kisugárzással, zavar nélkül beszélt érzékeny lelki történéseiről negyven ember előtt. Cigány származás, egymásbaborulás a vér szerinti szülőkkel, félelem az örökbefogadók részéről, identitáskeresés kerül szóba. A cikk már megjelent az Index/Divány oldalon is, és 54 ezren látták, de beszéljük meg itt is.

Váczi2

– Mikor fogadtak örökbe és hol éltél előtte?

– Másfél-kettő éves korom között, egy zsámbéki nevelőotthonból. Három hónapos koromig a vér szerinti anyámnál éltem, utána kerültem a gyerekotthonba.

– Miért adtak örökbe?

– Amennyit jelenleg tudok, hogy anyám terhessége alatt a vér szerinti apám börtönbe került. Anyámat bűntársnak titulálták, és három hónap után be kellett vonulnia, engem erőszakkal vettek el tőle.

– A szüleid eszerint nem mondtak le rólad?

– Nem. A vér szerinti anyám idegösszeroppanást kapott, mikor elszakítottak tőle. Mikor apám kiszabadult, bement a gyámhivatalba, és ott az ügyintéző azt mondta: én mindent meg fogok tenni, hogy maga soha a büdös életben ne találkozzon többet a gyerekével. → olvasásának folytatása

„Nem akarom veszteségből indítani a közös történetünket”

Örökbe56 hozzászólás

A blogon szeretném ismert emberek örökbefogadással kapcsolatos történetét is bemutatni. Ma Tompa Andrea író, színikritikus mesél, akinek neve a közelmúltban a Márai-díj átvétele kapcsán szerepelt a sajtóban. Andrea a férjével közösen fogadta örökbe másfél éve Elemért, aki ma ötéves. Az interjút azért is vállalta el, hogy oszlassa az örökbefogadás tabujellegét, és más közszereplőket is „coming out”-ra ösztökéljen. Az örökbefogadást feldolgozó játékokról, az identitásról, a témát övező társadalmi közbeszédről beszélgetünk.

– Ma Magyarországon a házaspárok többsége meddőségi problémák miatt vállalkozik az örökbefogadásra. Nálatok is ez volt a kiindulás?

– A meddőség szót elutasítom, mert megbélyegzőnek tartom. Sosem gondoltam magunkra – mármint a férjemmel együtt – mint meddő párra. Hibásnak tartok minden beszédmódot az örökbefogadásról, amelynek a veszteség a kiindulópontja, még ha a hátterében az is áll, hogy egy párnak nem született vér szerinti gyereke. Nem szeretném Elemér történetét, a mi közös történetünket valami kudarcból vagy veszteségből indítani, ahogy az örökbefogadós mesekönyvek kezdődnek, hogy „sajnos anyának és apának nem született gyereke”. Valamikor régen egy pszichológus mondta, hogy a 19. században a családok felében nem született gyermek, a másik felében meg nagyon sok. Ez a gondolat, bármilyen furcsa, felvillanyozott, mert azt üzente, hogy ami velünk és sok más párral történik, teljesen természetes. Még ha tudom is, hogy a 21. században rengeteg módszer áll rendelkezésre beavatkozni és segíteni ott, ahol nem megy spontánul. Erre az útra mi nem léptünk. Szóval én nem a pohár üres felét nézem, hanem a telit. Ez persze alkat kérdése. A gyerekünkkel sem beszélgetünk úgy, hogy ő azért lett, mert nekünk nem született vér szerinti gyerekünk, azért sem, mert ez a kérdés ma már nem érdekes számomra. Ugyanakkor le sem tagadjuk, de nem innen indul a beszélgetés.

SONY DSC

Furcsa, de én sose voltam úgy oda a vér szerinti dolgokért. A vér, a vér, ezt sok ideológia fetisizálja. Miközben irtó fontos a családom, igyekeztem könyveimben is mindent megtudni, feltárni, megőrizni róluk, mégis rá kellett jönnöm, hogy a legfontosabb ember, aki most a világon van számomra – mondjuk így, a gyermek előtt –, ő sem a vérrokonom.

– Honnan érkezett Elemér? Miért ilyen idős gyereket vállaltatok?

– Három és fél évesen fogadtuk örökbe, országos listáról, nevelőszülőktől. Nem ragaszkodtunk csecsemőhöz, mert „csak” gyereket akartunk, és úgy éreztük, egy ekkora gyerekkel jól fogunk tudni együtt lenni. Származási kikötést sem tettünk. Fiunknak remek nevelőszülei voltak, akikkel tartjuk a kapcsolatot és sokat segítettek az egész folyamatban. Sosem ismertem korábban nevelőszülőt, rá kellett jönnöm, hogy ők igazán nagy, áldozatos munkát végeznek, a társadalom számára teljesen láthatatlan munkát.

– Egy ennyi idősen érkező gyereknek feltehetően megvan az előélete, nem könnyű története. Ez nem aggasztott? → olvasásának folytatása

„Többnyire a lányom nagymamájának néznek”

Örökbe24 hozzászólás

Az olvasók hiányolták a kamaszkorú gyereket nevelő örökbefogadók történeteit. Íme! Ma Novák Zsuzsa mesél nekünk, akit sokan ismerhetnek, hisz gyakori vendég a témával foglalkozó klubokban. Zsuzsa egyedülállóként neveli a lányát, Diát. Szülővé válás ötven felett, gyereknevelés egyedül, kamaszkor, a gyerek gyökérkeresésének kísérése. Zsuzsa nagy nyugalommal felelt a belemenős kérdésekre is. A cikk megjelenéséhez Dia is hozzájárult. 

– Mesélj magadról!

IMG_9276

– Tanárképzőt végeztem matematika-ének szakon, egy év tanítás után állami vállalatoknál számítógép-programozással foglalkoztam. Sokat zenéltem amatőr zenekarokban, csellón játszottam, nagyon szerettem. 65 éves vagyok. Lányom, Dia 18 éves, akit egyedülállóként fogadtam örökbe, mikor három és háromnegyed éves volt.

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Hogyhogy közel ötven évesen döntöttél a gyerekvállalás mellett?

– Egyedül éltem, illetve együtt a szüleimmel. Korosodtam, és úgy gondoltam, hogy gyerek nélkül nem élet az élet. A negyvenes éveim elején éreztem úgy, hogy nekem már biztos nem lesz gyerekem, és valamit tenni kell, hogy legyen. Kezdtem gondolkodni rajta, hogy örökbe fogadok. Eltelt néhány év, mire egyáltalán elindultam.

– Kellett egy kis bátorság a döntéshez?

– Főképp azért, mert nem vagyok egy határozott és könnyen döntő valaki, és ehhez még kellett idő. Emlékszem, egy ebédszünetben mentem ki a Fővárosi Tanács szociális osztályára, mert nem tudtam, hova kell fordulni. Ott egy szimpatikus ember elmagyarázta, hogy lehet egyedülállóként örökbe fogadni, de nem ide kell jönni, hanem a Tegyeszhez. Még azután is legalább egy év eltelt, mire elmentem jelentkezni, hogy örökbe fogadnék egy gyereket.  Aztán bő három évet vártam.

– Maga az örökbefogadás volt ilyen félelmetes, vagy egyedül felnevelni egy gyereket? → olvasásának folytatása

Robi rosszban sántikál

Örökbe48 hozzászólás

Hároméves kisfiú beillesztése a családba. Olvasónk, Mikamakka férjével együtt egy ötéves, vér szerinti kislány mellé fogadták örökbe Robit. A lendületes barátkozás után a családnak nehéz dolga lett a nagy mozgásigényű, nehezen fegyelmezhető kisfiúval. Mikamakka beszámolója következik.

2013. május

Szeretnénk örökbe fogadni egy gyereket, még jobb lenne kettőt.

Mi is szeretnénk babát, de az igazi lökést Regi lányunk adta. Ő nagyon gyerekcentrikus, szeretne testvérkét. Mindig odamegy a kicsikhez, babusgatja őket és a legrosszabb passzban lévő baba is megnyugszik mellette. Pedig ő egy szélvész kisasszony. Most megyünk a pszichológushoz, amitől én kicsit félek.

2013. június

Sikeresen túléltük a pszichológust. A férjemet nagyon kikérdezte, velem csak egy-két kérdés erejéig foglalkozott. Testvérpárt viszont nem javasolt Regi mellé, egy gyerekre tart alkalmasnak.

ig18

2013. november

Megvan a határozatunk!

Bejelentkeztünk a Baptistákhoz, de elég kicsi az esély arra, hogy kapjunk babát.

2014. január

Teljesen el vagyok keseredve. Most jött meg a levél a gyámügytől, hogy mi vagyunk az 5100. várakozók. Ez a végtelenség.

2014. március

A héten felhívtak a Tegyesztől, hogy az országos listán lenne egy két és fél éves kisfiú, ha fogadóképesek vagyunk. Remélem, hamar lesz belőle valami!

2014. április eleje

Ma megnéztük a kisfiú fényképét. Nagy huncut! Robinak hívják. Nagyon aranyos. Jövő héten megyünk és megnézzük.

A nevelőszülők nagyon szeretik. Két hónapos kora óta van náluk, és minden szavukból sütött a szeretet. Hála az égnek, tényleg nagyon jó helye van.

Azt írták a jellemzésben, hogy nagyon rugalmas, imád kalandozni, nagyon szerető alkat, imádja a meséket, és énekel. Beszélni még nem beszél. (Legalább is a kétéves státusz szerint még nem, azóta már biztos változott.) Nem lesz egyszerű dolgunk, mert Regi is irányító alkat, nagyon erős akarattal, és a kisfiú is ilyen. Jó csapatot fognak alkotni.

Vajon meglesz a két gyerek egy szobában? → olvasásának folytatása

„Itt a férfi és nő is mintha apapozícióból indulna”

Örökbe46 hozzászólás

Ma egy apa mesél az örökbefogadásról. Bíró Csaba és felesége, Rita két újszülöttet vittek haza az Alfa Szövetség segítségével. Kudarcos, magánutas próbálkozás, a testvérek összeszokása, és egy későn kopogtató, harmadik baba… Az örökbefogadás és az oda vezető út férfiszemmel!

– Hogy jutottatok el az örökbefogadásig?

– A feleségemmel, Ritával általános iskolában, elsőben-másodikban egy osztályba jártunk, és szerelmespár voltunk (évvesztes voltam, tehát egy kicsivel idősebb, mint ő). Rita osztályképén be volt a fejem karikázva, hogy majd én leszek a férje. Amikor nyolcévesen másik iskolába kerültem, elsodort egymás mellől bennünket az élet, és csak harminc évvel később találkoztunk újra, de „még mindig volt köztünk valami”. Akkor mindketten egy vége felé tartó kapcsolatban éltünk. Egyikünknek sem volt könnyű, de onnan kiléptünk, és nemsokára összeházasodtunk. Rita addigra már túl volt három lombikprogramon. Tudtam, hogy mindenáron szeretne gyereket, és mivel szeretem őt, elfogadtam a tényt, hogy a babázással nehezített utunk lesz. Viszont az utolsó utáni (a hatodik) lombikig nem tudtam gondolkozni az örökbefogadásról… Mindig azt mondtam, hogy erről beszéljünk akkor, ha odajutunk. Hát odajutottunk… A lombikozással eltelt időnek mégis lett előnye: hogy épp Simon és Manka érkezett hozzánk.

– Mikor jelentkeztetek?

– Én 41 éves voltam, Rita pedig 40. A jelentkezéskor még csak újszülöttre voltam nyitott, de mivel a felkészítő tanfolyam rengeteg rálátást, önismeretet, és információt adott, a hatására kijjebb toltam a határt 2 éves korig.

– Volt olyan, amitől féltél, amikor jelentkeztetek?

– Tartottam a pejoratív megjegyzésektől. Hogy a gyerek majd máshogy néz ki, mint mi, hogy nem illik majd bele a családba, hogy magyarázkodni kell, és ezzel plusz problémákat húzunk az ő és a magunk nyakába. De ma már ez nem lenne gond.

1

– Miért pont az Alfa Szövetséget választottátok? → olvasásának folytatása

„Többször álmodtam azt, hogy lebukik a víz alá és sír”

Örökbe26 hozzászólás

Ma egy nevelőszülő szemszögéből olvashatunk az örökbefogadásról. Varga Károlyné Marika nyolc éve nevelőszülő. Két éve a kecskeméti SOS-Gyermekfaluban dolgozik, jelenleg hat nevelt gyerek él nála (öt kamasz és egy kisbaba), két saját fia mellett. Korábban Borsodban volt nevelőszülő egy másik hálózatnál. Összesen 23 gyerek fordult meg a keze alatt, és hét gyereket adott örökbe (a gyerekek nevét megváltoztattam). A cikk részletekben már megjelent az SOS Gyermekfalvak Gyereksorsok blogján, amit szintén én írok. 

– Miért lettél nevelőszülő?

– Az volt az álmom, hogy nagyon sok gyereket szeretnék nevelni. Otthon 150 négyzetméteres házunk van, a felső szintet már úgy építettük meg, hogy nekünk sok gyerekünk lesz. Három fiam született, mind császármetszéssel, utána engem sterilizáltak, a szüléssel leálltam, akkor jelentkeztem nevelőszülőnek. Még 2-3 gyereket neveltünk volna, de mikor a csecsemőotthonban láttuk a nyolc kicsit a csoportszobában, mindet hazavittük volna. Azért is váltottam később az SOS-hoz, mert itt több gyereket nevelhetek.

DSCN0079

– Hogy került hozzád az első gyerek?

– Egy testvérpárt kaptam rögtön, Hanna másfél, Virág két és fél éves volt. Tíz hónappal korábban kerültek be a csecsemőotthonba. A két kislányt három nap után találták meg egy kis lyukban, ahol éltek, három napig bőgtek és éheztek. Mindkettőnek súlyos nemi fertőzése volt.

– Milyen volt, mikor hazavitted őket?

– Az első hónapban még nem láttam egy szakembert sem. Mindent megengedtem nekik, nem mertem rájuk szólni, szegények már úgyis sokat szenvedtek. Fogytam öt kilót. Mikor kijött a nevelőszülői tanácsadó, megkérdezte, hogy nagy bajt csinált-e, hogy rögtön kettőt helyezett ki hozzám. A gyerekek épp az asztal tetején ugráltak. Akkor sok segítséget kaptam abban, hogy legyek következetes, szóljak rájuk. Szépen kialakult, kitombolták magukat, felfedezték az egész házat, aztán beállt a napirendjük. Ezt igyekeztem betartani, ez volt a legnagyobb segítség.

– Tudatosabbnak kellett lenni, mint a saját gyerekeiddel?

– Így van. Mióta nevelőszülő vagyok, azóta vagyok tudatos szülő. Én addig nem is tudtam, mi az, hogy gyereknevelés. Addig csak éltünk. Nem hittem, hogy három fiú után tudnak nekünk újat mondani. Tudtak.

– A vér szerinti család érdeklődött a gyerekek után?

– A csecsemőotthonban a tíz hónap alatt egyszer-kétszer meglátogatták őket, utána nem. Nálam fél évig semmilyen kapcsolattartás nem volt. Kéthetente jártunk Miskolcra, a kijelölt kapcsolattartási rend szerint, de sose jött el a vér szerinti szülő. A gyerekek nem is értették, azt hitték, hogy mindig odaautózunk, kiszállunk a kocsiból ennél az épületnél, ott szaladgálunk kicsit és hazamegyünk. Minden félévben javasoltam a gyerekek örökbe adhatóvá nyilvánítását, a gyámhivatal három évig hezitált. Végül közel öt és hat éves korukban örökbe adhatóvá nyilvánította a két lányt, akiket utoljára talán egyéves korukban látogatott meg a vér szerinti anya. Három hónap múlva jöttek a spanyol örökbefogadók, könnyek között, hogy két ilyen gyönyörű, makkegészséges gyereket kapnak, hat napig barátkoztak, aztán hazavitték őket.

– Miért nem találtak itthon nekik családot? → olvasásának folytatása

„Azt álmodtam, hogy verik az ablakot, elviszik a babát”

Örökbe84 hozzászólás

Kanyarok egy nyílt örökbefogadásban. Andrea és férje, József nemrég vitték haza az újszülött Csongort a Gólyahír Egyesület segítségével. Tíz év várakozás, roma származás, kacskaringós sztori a vér szerinti anyával, koraszülés, az első hat hét izgalmai. Főleg a dinamikus Andi mesélt, a csendesen mosolygó József csak néha szólt közbe.

– Hogy jutottatok el az örökbefogadáshoz?

– Tizenegy éve vagyunk házasok. Az elindulás az örökbefogadáshoz sokkal hosszabb volt, mint a várakozás a babára. Nyolc évig nem estem teherbe, lombikkal nem próbálkoztunk, nem szerettem volna. Nyolc év után először én vetettem fel, hogy fogadjunk örökbe, de akkor Józsi elzárkózott. Nem akartam rábeszélni, mert ezt közösen kell akarni. Nem jó, ha csak miattam egyezik bele. Aztán egy év múlva ő javasolta, hogy mégis próbálkozzunk. Akkor jelentkeztünk. Elég gyorsan meglett a határozatunk. Először nem értettük, miért kell tanfolyamra járni, de utólag látom, hogy szenzációs volt, utat mutatott, akkor világosodott meg minden.

DSC_2523 – Milyen gyereket képzeltetek el?

– Mikor elindítottuk az örökbefogadást, azt gondoltam, egy egy-másfél éves kisgyereket szeretnék örökbe fogadni. Először a nyílt örökbefogadástól el is zárkóztunk. A tanfolyam ebben is változást hozott, ott motoszkált, hogy ezen az úton kéne mennünk, jelentkeztünk a Gólyahírhez. Amikor a jelentkezésnél kitöltöttük az egészségügyi kérdőívet, sok betegségnél bővebb tájékoztatást kértünk, de mindenképpen magyar gyereket szerettünk volna. Aztán belekerültünk a folyamatba, eljöttünk a Gólyahírhez találkozóra, láttuk a gyönyörű gyerekeket, és elkezdtem olvasni a blogodat, ahol szintén szerepelnek családok roma gyerekkel. Egy év múlva mondtam Józsinak, hogy nincs miről beszélni, nem az a lényeg, hogy egy gyerek roma vagy nem, minden gyerek ugyanazzal az ártatlansággal születik.

Közben a Tegyesztől volt két kiajánlásunk, először egy nagyon beteg, szellemileg is visszamaradott másfél éves kisfiú miatt hívtak, mert ugye mi sokféle betegséget elfogadtunk. Rá nemet mondtunk. Aztán egy kétéves kisfiút ajánlottak a megyében, akinek szintén különböző problémái voltak, egy részük szerintem azért, mert több nevelőszülőnél élt már akkor.

– Megnéztétek a gyerekeket?

Egyik gyereket sem mentünk el megnézni, féltem, hogy ha meglátom, a szívem összeszalad, és nem fogok tudni külön gondolkodni a szívemtől meg az eszemtől, akármilyen betegségei is vannak. De ekkor láttam, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy a Tegyesztől egy teljesen egészséges gyereket hozzon el az ember…

– Inkább, hogy azért hívtak titeket hamar, mert beteg gyereket is elfogadtatok.

– Egy belső sugallat akkor azt mondta, nem ez a mi utunk. Mielőtt megnéztük volna a gyereket, felhívtam Gabikát (Mórucz Lajosné, a nyílt örökbeadással foglalkozó Gólyahír Egyesület vezetője), hogy állunk. A 268. helyen álltunk, azaz egy év alatt durván száz helyet léptünk előre. Akkor ez még 2-3 év várakozás. Mondtam Józsinak, hogy miért is akarunk mi különbséget tenni. Nincs különbség.

– Mikor elkezdtétek az örökbefogadást, miért kértetek magyar gyereket?

Mikor elkezdtük, úgy álltunk hozzá, hogy tökmindegy, honnan, de jöjjön egy gyerek. Aztán egy év múlva már szűkült az út, jobban láttuk, hogy működik.

– Akkor nektek kezdetben sem volt problémátok a roma származással? → olvasásának folytatása

Kiszállunk

Örökbe101 hozzászólás

Limi májusban írt arról, hogy elbizonytalanodtak az örökbefogadási szándékukban. Azóta végleges döntésre jutottak a férjével. A vendégposztban leírja a történet folytatását.

Hisztek a jelekben? Apró történésekben, utalásokban, amikre érdemes odafigyelni? Egy istenhívő ismerősöm mondta nekünk, hogy ő már a három vetélést is annak vette volna. Hogy nem kell továbbmenni, mert mi egy gyerekkel vagyunk kerek család. Most kaptunk jeleket bőven.

Júniusban, két héttel a blogbejegyzés megjelenése után, megcsörrent a telefonom. Az ügyintézőnk volt a vonal másik végén, és elmondta, hogy van egy három és fél éves kislány az országos listán, elküldhetik-e az iratanyagunkat. Akkor igent mondtunk. Három hét múlva telefonáltam, de még semmit nem tudott mondani, még az iratunk megérkezéséről sem kaptak visszajelzést. Azalatt a három hét alatt viszont nálunk sok minden történt. Ezek közül csak hármat emelnék ki.

Elmentünk két hétre nyaralni (később lesz jelentősége). A főnököm beleegyezett, hogy részmunkaidőben dolgozhassak (ami, valljuk be, ritkaság, főleg, hogy tisztában van vele, hogy az egészet azért kezdeményeztem, mert a fiam kezdi az iskolát, és nem akartam este 7 után hazaérni, hanem szerettem volna én ott lenni az iskola kapujában, amikor kijön fél 4-kor). Egyikünknél autoimmun betegséget diagnosztizáltak. Mindeközben természetesen téma volt az a bizonyos kislány.

A kisfiam továbbra is tiltakozott a tesó ellen. Az oviban imádták őt a kisebbek, neki viszont egy idő után nyűg volt, hogy folyamatosan lógnak rajta a kicsik. Nem akarta otthon is ugyanezt. Plusz élvezi az egyeduralmát, ami érthető egy ennyi idős gyereknél. És neki hiába mondtuk, hogy mi lesz jó abban, ha tesója lesz, ezek rá még nem hatnak.

Én azon kezdtem parázni, hogy a jó fej főnököm mennyire fogja kitolásnak érezni, ha elmegyek most gyesre… Itt jön be a két hét szabadság, mert azután visszajönni, majd újra eltűnni nem lett volna fair. Utána nem várhattam volna el, hogy simán visszavegyenek a kiharcolt kedvezményeimmel együtt.

1313084809267 copy 1

→ olvasásának folytatása