Vendégposzt. Oláh-Paulon Viktória és férje nemrég egy idősebb testvérpárt fogadott örökbe. A hatéves kislány és az ötéves kisfiú csecsemőotthonban élt. A barátkozás és az összeszokás naplójából válogattam.
Az akta
Ha valaki elmúlt ötéves, és a gyerekvédelem szakellátásában él, akkor van legalább fél méter magas aktatornya, annyira sok minden történt vele, mint amennyire nem történik semmi egy keddi napon egy gyerekotthonban, legfeljebb megérkeznek a szülei, de ezt még percekkel előtte se lehet tudni.
Ekkor indultunk el otthonról iratmegismerésre, és fantáziáltunk, mire mondhatnánk nemet, de nem tudtuk kitalálni.
Hat és fél éves, mondják az adatok, meg hogy akkora csak, mint egy négyéves. Mi meg arra gondolunk, hogy az egyötvenes ágy milyen sokáig jó lesz, és milyen jól elfér ölben is egy ilyen nagylány. Verekedős, durva, csúnyán beszél, de szépen is beszél, gazdag a szókincse, szereti az állatokat és nagyon okos. Túl okos, olvassák fel a szakvéleményt, öntörvényű, irányító, dacos. a jellemzést nem a marketingese írta. A fiam öt éves elmúlt, kedves, értelmes, vidám, kicsit kisebb a kortársainál, szépen beszél, önállóan eszik, öltözik, mosakszik, nem rajzol, de énekel, a szakvélemény szerint várja, hogy családja legyen, néha verekszik, sokat rohangál. A fotókon mosolyognak, göndör a hajuk, ócska a ruhájuk, és gyönyörűek.
Budapesti cigánycsaládból származnak, fiatal szüleiknek nem kellettek, hol itt, hol ott voltak rokonoknál. Volt ahol csak nem törődtek velük, volt ahol bántották őket. A fiam hamar csecsemőotthonba került, a lányom elveszett a gyerekvédelem bonyolult rendszerében, nem részletezett rendőrségi ügy kapcsán került a szakellátásba, és onnan nevelőcsaládhoz. a testvérek csecsemőként találkozhattak, de valamilyen gyámhatósági hiba folytán elszakadtak egymástól, múlt év novemberében ismertették össze őket, amikor örökbefogadó szülőket is találtak nekik. Megismerkedtek egymással és a szülőjelöltekkel, átlagosan nehezen ment, nem volt előjele a kudarcnak, de mégis megtörtént, ami nagyon ritkán szokott, hazamentek új otthonukba, de egy hétvége után visszahozták őket. A gyerekvédelem úgy döntött, megpróbálja újra az örökbeadást, de nem mondja el, miért nem sikerült az első. A gyerekek csalódottak voltak és dühösek, a fiam bizalommal és örömmel indult el a gyerekotthonból, csalódása mérhetetlen volt, a lányom számára kérdéses volt, hogy a három éve családként megélt nevelőcsaládot megéri-e otthagyni, de az igazi tragédia az lett, hogy a sikertelen örökbefogadás után nem a nevelőcsaládba, hanem a gyerekotthonba került vissza. Hetekig ült a bontatlan bőröndje mellett, és csak azt mondogatta, jön majd érte az apukája, az új szülők meghátrálása nem volt annyira fájdalmas, mint az a felfoghatatlan helyzet, hogy a nevelőapa nem jön érte, nem viszi haza az otthonába, a szobájába, a “testvéreihez”, az óvodájába, a kertjébe, a jószágokhoz, a falujába. A lányom hatévesen mindent elvesztett, a fiam ötévesen a reményt, arra, hogy szülei lesznek. Két kirabolt kisgyerek.
Két törékeny kismadár.
Kisrigók. olvasásának folytatása
Örökbe.hu 