Ma egy örökbefogadós mesét közlök. Vidáné Csiba Magdolna vendégposztja.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kistündér, Habóka. Egy napon kijárta a tündériskola minden osztályát, s a főtündértől megkapta első feladatát. Mivel okos tündér volt, felelősségteljes munkával bízták meg. Cseppentsen fiókákat a madarakhoz, kölyköket az oroszlánokhoz, s kicsinyeket minden állathoz, akiket csak ismer.
Habóka nagyon örült ennek a feladatnak, büszkén nézegette, próbálgatta a szárnyait, majd elindult a világba, s szórta cseppjeit mindenfelé, ahol csak állatokat látott. Telt-múlt az idő, s egy idő után a főtündér magához kérette Habókát.
– Habóka – kezdte gondterhelten. – Panasz érkezett a munkádra! Hogy a csudába lehet, hogy az elefántnak vízilókölyke született, a zsiráfkölyöknek oroszlánsörénye van, a tyúkanyó pedig kutyakölyköt kerget a tyúkudvarban? Csak nem összekeverted a cseppjeidet?
Gondolkozik Habóka, hogyan is tévedhetett ekkorákat, de csak nem bírt rájönni, hol történhetett a hiba. Hiszen olyan gondosan járt el…
– Jól van, Habóka, lehet, hogy egy kicsit még nagy falat volt ez neked. Ezután a virágok sokasodásában fogsz segédkezni. Ott nem nagy gond, ha megkutyulod egy kicsit a színeket, hisz pont attól olyan szépek, hogy ezerszínűek.
Habóka boldogan indult az útjára, és úgy gondolta, hogy ez a feladata sokkal érdekesebb, mint a másik volt. Hiszen annyi színnel, formával, illattal találkozhatott, amennyiről álmodni se mert. Időnként a méhecskével is találkozott, aki elárulta neki, hol találja meg a legszebb hársfát, amely épp a virágait ontja, s hol lapul a legillatosabb gyöngyvirág, a harangvirágok társaságában. Szórta a cseppecskéit, hogy a virágos rétek még virágosabbak és színesebbek legyenek, a cseresznyefák millió virágot bontsanak, hogy aztán… ó jaj… piros körtéket teremjenek! olvasásának folytatása










