Szerző: Örökbe

Örök Nagyi – képzés örökbefogadó nagyszülőknek

Örökbe1 hozzászólás

A Mózeskosár Egyesület felhívását teszem közzé.

„Örök Nagyi
(képzés örökbefogadó nagyszülőknek)

Sokak kívánságának eleget téve útjára indítjuk új, és hiánypótló tanfolyamunkat, melyre ezúttal az örökbefogadásban érintett nagyszülőket várjuk.

Két napos kötetlen összejövetelünkön szó lesz többek között az örökbefogadást érintő gyakorlatról, röviden a jogszabályokról, hitekről-tévhitekről, családfáról, családi életciklusokról, az örökbefogadott gyermekek nevelési kérdéseiről, kommunikációról és szeretetnyelvekről, valamint elsősorban arról, amit a résztvevők témának hoznak!

Időpont: 2014. november 28-29. 10-17 óra
Helyszín: 1077 Budapest, Wesselényi u. 17., 3. emelet – lift van.

A két alkalom ára 10.000 Ft/fő.

A csoportot Székely Zsuzsa pszichológus, a Mózeskosár Egyesület elnöke és Dengyel Kinga viselkedéselemző tartják.

Bővebben: http://www.mozeskosaregyesulet.hu/

„Ma már szitokszónak tartom, ha engem csak magzatvédőnek neveznek”

Örökbe209 hozzászólás

Téglásy Imrével, az Alfa Szövetség főtitkárával beszélgetek a civil szervezeteket bemutató sorozat újabb részeként. Az Alfa egyike a nyílt örökbeadásokat közvetítő hazai szervezeteknek. Szó esik élet- és magzatvédelem különbségéről, abortuszról, a nagy vihart kavart dávodi ügyről, Imre személyes indíttatásáról. Az is kiderül, hogy lehet gyereket kapni az Alfánál. Provokatív interjú következik!

– Mondj pár szót magadról!

– Magyar-latin szakos középiskolai tanári diplomát szereztem, verseskötetem jelent meg, irodalomtörténészként kutattam és publikáltam, nyelv- és irodalomelméletről tettem közzé akadémiai kisdoktori értekezést, majd egy könyvkiadónál dolgoztam. Három éve mentem nyugdíjba, hogy aztán a szívemhez legközelebb álló munkaként az életvédő tevékenységet folytató Human Life International szervezet magyarországi képviselője lehessek. Hívő katolikus vagyok. Igazi „életműnek” azt tekintem, hogy tíz, három és harminchét év közötti gyermeknek lehetek édesapja.

– Ez hogy sikerült?

– Kétszer elváltam, az előző két házasságomból született egy és három, a mostaniból hat gyermek. Az első kisfiunk meghalt gyomorrákban. Kínnal és örömmel egyaránt megéltem, milyen apává válni, magzatkoromtól pedig megtapasztaltam, milyen a nem kívánt kisgyermek sorsa. Ezek a tapasztalatok indítottak arra, hogy a gyakorlati bioetika pályájára térve kutassam azt, miért működnek egészségesen vagy beteges fogyatékossággal a családok. Ez a munka tulajdonképpen közösségi terhesgondozással végzett korai gyermekvédelem, életvédelem.

Téglásy Imre

– Nem kívánt gyerek vagy?

– Tizenegy éves koromban egy véletlenül meghallott családi beszélgetésből tudtam meg, hogy az anyám magzatgyermek koromban meg akart ölni. Az interneten fellelhető egy rólam készült film, melyből megismerhető a fogantatásom és születésem körüli történet. (Az angol nyelvű kisfilmben Imre elmeséli, hogy osztályellenséggé nyilvánított a szüleit az ötvenes években kitelepítették egy Békés megyei tanyára, anyja ott házilagos abortuszkísérletekkel próbálkozott. A családnak erről a korszakáról szól a Soha, sehol, senkinek című 1988-as játékfilm is, melyet Imre Ferenc nevű bátyja írt és rendezett. A nyolc nemzetközi fődíjjal jutalmazott filmdráma a terhességet és az abortuszpróbálkozásokat is bemutatja – a szerkesztő megjegyzése.) Ez az én személyes motivációm, az elutasítottság, a visszautasítottság, az elrekkentés szándéka, egy olyan családban, amely másra lett volna hívatott.

– Szörnyű lehet így megszületni. → olvasásának folytatása

Hogy telt a hétvégém

Örökbe21 hozzászólás

Ezen a hétvégén rekordot döntöttem: öt örökbefogadós rendezvényre mentem el. Sokan érdeklődtetek, így röviden beszámolok.

Péntek este az Alfa Szövetség estjén voltam. Róluk még nem volt szó a blogon, de perceken belül sorra kerülnek a civil szervezeteket bemutató sorozatban. Egy amerikai életvédő aktivista tartott előadást, akivel később lesz külön interjú a blogon. → olvasásának folytatása

Gyereknevelés: Nem harap a spenót

Örökbe45 hozzászólás

Kísérlet: gyereknevelési könyvet recenzálok, az örökbefogadáshoz nincs köze. Mit szóltok? Legyen néha ilyen? Pamela Druckerman: Nem harap a spenót című könyve az első. Nekem izgalmas olvasmány volt, beszélgessünk róla!

Ez a könyv kicsit bonyolult alaphelyzetből indít: egy amerikai újságíró írta a francia gyereknevelési szokásokról. A szerző, Pamela New Yorkból költözött Párizsba, ahol egy angol-amerikai vegyes házasságban nevelgeti három gyerekét, és meglepve tapasztalja, milyen jól neveltek a francia gyerekek. Fontos hangsúlyozni, hogy amihez viszonyít, azok a New York-i, középosztálybeli családok, és új ismerősei pedig párizsi, szintén középosztálybeli, dolgozó anyák.

nem-harap-a-spenot

Az általa ismert amerikai kisgyerekes anyák hajszoltak, kialvatlanok, bűntudatosak, és mindenek elé helyezik a gyereket. Ott normálisnak számít, hogy egy egyéves baba többször megébred éjjel, hogy a gyerekek csak “gyerekkajákat” esznek, nem köszönnek, hogy a szülők egy vacsorát nem tudnak nyugodtan elkölteni mellettük. A gyerek tehetségét korán fejlesztik, babaúszásra, babanyelvórára viszik, fejlesztő játékokkal veszik körül őket, később is versengenek a szülők a különórák számában, aggályos gonddal választják ki a legjobb óvodát és iskolát.

A francia anyák, akikkel a szerző találkozott, ezzel szemben nyugodtak, lazák, csinosak, szülés után gyorsan visszafogynak, nem viszik különórákra a totyogót, viszont megtanítják szépen köszönni, szépen enni, és egyedül játszani. Már csecsemőként bölcsődébe adják, és nincs bűntudatuk. Ja, a francia gyerekek négy hónaposan átalusszák az éjszakát. A fő különbség: ott a családba érkezik a gyerek, és alkalmazkodik annak rendjéhez, nem a gyerek köré szerveződik az élet. → olvasásának folytatása

A vér szerinti gyökerek

Örökbe18 hozzászólás

A téma a közelmúltban többször szerepelt örökbefogadói rendezvényeken, próbálom összefoglalni, amit az ott elhangzottakból leszűrtem.

Teljesen természetes, hogy az örökbefogadott gyerek érdeklődik a vér szerinti szülei iránt, hogy gondol rájuk, és idővel szeretné őket megkeresni. Ez nem azt jelenti, hogy az örökbefogadó szülő bármit rosszul csinált, vagy a gyerek őt nem szereti. Ha a gyerek erről nem kérdez, nem beszél, annak inkább az lehet az oka, hogy úgy érzi: a szüleit megbántaná a témával. Néha mondják a szülők: “az én gyerekemet ez nem érdekli”. Ilyen a szakemberek szerint nincs, legfeljebb a gyerek ösztönösen érzi, hogy a szülő nem szeretne erről beszélni, azért nem hozakodik elő a kérdéssel. Néha egy meglepő kérdés, vagy megjegyzés jelzi a tapogatózást. Elhangzott egy eset, mikor egy gyerek azt kérdezte a szülőktől: felnőve ő majd a vér szerinti vezetéknevét is felveheti? Ezek óvatos próbálkozások, hogy reagál a szülő, szabad-e erről beszélni.

1
Felnőtt örökbefogadott rajza: eddigi életem

A vér szerinti szülővel kapcsolatos információkat is az örökbefogadó közvetíti. A gyerek kérdéseire mindig az életkorának megfelelően, de őszintén kell felelni. Ha ő nem kérdez, időnként a szülő is felvetheti a témát. A cél az, hogy ez is olyan téma lehessen, amiről szabad beszélni a családban. Nagyon eltérő helyzetek lehetnek a háttérben. Egész mást fog kérdezni az a gyerek, aki esetleg pontosan emlékszik a vér szerinti családra, mint akit újszülöttként adoptáltak. Más helyzet, ha az örökbefogadó találkozott, esetleg azóta is kapcsolatban van az örökbeadókkal, és más, ha szinte semmit nem tud róluk. Különösen nehéz az a helyzet, ha a gyermek vér szerinti családjáról nem sok jót lehet mondani, esetleg elhanyagolták, bántalmazták a gyereket. Mivel a gyerek a vér szerinti családról elhangzottakat is beépíti az énképébe, szidni, leszólni őket nem érdemes. Azt lehet ilyen esetekben is mondani, hogy a vér szerinti szülők megpróbálták, de nem volt előttük minta, nem tudták, hogy kell gyereket nevelni. Ha nincs információ, ha valamiben bizonytalan a szülő, azt is át lehet adni, és beszélhet a saját érzéseiről is. → olvasásának folytatása

“Nem titkolom, de nem is dicsekszem vele”

Örökbe63 hozzászólás

Ma egy 63 éves felnőtt örökbefogadottal közlök interjút. Karolina története két szempontból is érdekes: a korosztályából még nem szerepelt senki a blogon, illetve az eddigi alanyok maguk jelentkeztek, vagy rendezvényen találkoztunk, tehát foglalkoztatta őket a téma. Karolinát a saját ismeretségi körömben találtam, s állítása szerint nem fontos az életében az örökbefogadás, ám hajlandó volt nyilatkozni.

– Mondj pár szót magadról!

– Nyugdíjas vagyok, közgazdász végzettségem van. Tízéves korom óta ismerem a férjemet, két felnőtt gyerekünk és egy pici unokánk van.

– Mennyit tudsz az örökbefogadásról?

– Nem sokat. Az első gyerekkori fényképem hátára írt dátumból következtetve 14 hónapos lehettem, és állítólag a Pikler Emmi-féle intézetből fogadtak örökbe.

– Milyen volt az örökbefogadó családod?

– A szüleimnek a háború miatt nem lett gyerekük, és az orvosok javasolták anyukámnak az örökbefogadást. Negyvenévesek elmúltak, mikor érkeztem, a felmenő rokonok közül csak egy apai nagymama élt. Szüleimnek mindkét részről több testvére volt, több unokatestvér is, de nem volt szoros a kapcsolatunk. Inkább a férjem családját tekintem a családomnak, aki a volt osztálytársnőm, mai napig legjobb barátnőm bátyja, köztük tízéves korom óta otthon vagyok.

– Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

– Tizenkét éves korom körül, igen egyszerűen: megtaláltam egy anyakönyvi kivonatot a család hivatalos papírjai között, amire nem születési anyakönyvi kivonat, hanem örökbefogadási anyakönyvi kivonat és az én nevem volt írva. → olvasásának folytatása

Könyv: Does Anybody Else Look Like Me?

Örökbe8 hozzászólás

Gubcsi (Bakó) Judit vendégposztja egy angol nyelvű kötetről.

Örökbefogadó szülő vagyok, két cigány származású gyereket nevelünk a férjemmel. Már a felkészülésünk alatt gondolkodtunk: mikor és hogyan osszuk meg örökbefogadott gyermekünkkel a származását? Hogyan neveljük, hogy az identitása jól fejlődjön? Hogyan kezelje a másságát érintő kérdéseket? Kinek mondjuk el a környezetünkben, hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket a gyerek jelenlétében? Mikor kezdenek el foglalkozni a gyerekek ezzel a témával, mikor értik meg, hogy mit jelent a származás, és mikortól értik meg, mi az a rasszizmus? A Does Anybody Else Look Like Me? című amerikai könyv az összes fenti kérdésre választ adott.

doesanybodycov240

A szerző, Donna Jackson Nakazawa az Amerikai Egyesült Államokban élő fehér amerikai nő, aki egy japán férfihoz ment feleségül és született két félvér gyerekük. Nem örökbefogadó szülő, de az anyai érzései és élményei hasonlítanak egy olyan örökbefogadó szülőéhez, aki más származású gyermeket nevel. Donnát sokszor szembesíti az „utca embere” azzal, hogy a gyerekei másként néznek ki, mint ő maga és a többi gyerek a környezetükben. Ez a szembesítés érkezhet indiszkrécióval is: „hozzászoktál már, hogy nem hasonlítanak rád a gyerekeid?”, vagy: „jé, szőke hajú és ázsiai szemű a kislányod”. Ritkán tud úgy boltba menni a gyerekekkel, hogy valaki ne szólítaná meg.  A gyerekeket is érik a származásukkal kapcsolatos jó és rossz élmények. A fiát háromévesen egy nagyobb fiú arról faggatta, miért csak fekete lyukak vannak a szeme helyén. Később kisiskolás korában a fia előnynek érzi a származását, mert a „szamuráj” japán vére bátorrá teszi. Donnának nincsenek saját tapasztalatai, milyen az, amikor valaki más, hiszen fehér amerikaiként nőtt fel, fehér amerikai környezetben, megkülönböztetések nélkül. Kifejezetten megdöbbent azon, hogy az országában, ahol az újságok címlapján is félvér vagy színes bőrű emberek szerepelnek rendszeresen, és ahol egyre több a vegyes származású család, ennyire reflektorfénybe kerül azáltal, hogy félvér gyerekeivel közlekedik az utcán.

→ olvasásának folytatása

Lifebook

Örökbe48 hozzászólás

Ez egy album, ami az örökbefogadott gyerek életét meséli el, kezdve a vér szerinti szülőkkel, folytatva a nevelőszülőkkel vagy intézettel, és bemutatva az örökbefogadást. Magyarul talán élettörténetnek lehet mondani. Az erre vonatkozó információkat amerikai weblapokról gyűjtöttem, ahol számos anyag található a témáról.

Azóta lett magyar neve is: élettörténeti napló vagy élettörténeti könyv. 

Amerikai lifebook: miért adtak örökbe. A kis képek mutatják, mire van szüksége egy kisbabának
Amerikai lifebook: miért adtak örökbe. A kis képek mutatják, mire van szüksége egy kisbabának

Ott nagyon ajánlják, hogy az örökbefogadó készítsen egy lifebookot a gyermeknek, ezzel segítve feldolgozni a származását, történetét, útját az új családig. A kis kötet minden lényegi és elérhető információt tartalmazzon: a származási családról tudható dolgokat, ha van fotó, azt is, az örökbeadás okait, a gyermek életének állomásait. A magyar tanfolyamon is elmondták, hogy feldolgozni valamit annyit tesz, mint egy elmesélhető történetbe rendezni. Nem kell magyarázni, mennyire segíti az elbeszélést, ha van egy kis könyv a gyermek életéről.

→ olvasásának folytatása

Örökbefogadás Hollandiában

Örökbe25 hozzászólás

Vendégposzt. Ma egy újabb ország gyakorlatával ismerkedünk meg. Jerk Balázs Hollandiában esett át a helyi alkalmassági vizsgálaton, és írt egy szuper összefoglalót az ottani rendszer működéséről. Összefoglalva: Hollandiában csak külföldről lehet örökbe fogadni, onnan is főleg beteg gyereket, az alkalmasság nehéz, a várakozás hosszú, az örökbefogadás sok millió forintba kerül, viszont nincsenek gyerekek.

Hollandia a Hágai Egyezmény tagja, ezért az örökbefogadás hasonlóan működik, mint Magyarországon. Lényeges különbség, hogy a gyerekek külföldről érkeznek, sokkal többet kell várni, mintegy 9000-35000 euróba kerül (3-10 millió forint), és manapság szinte nincs esély rá, hogy 5-7 éven belül egészséges kisbabát (egy éves kor alatt) kapjon az ember.

Történeti háttér

A 60-as évek végén, 70-es évek elején “divat” lett a fejlődő országokból való örökbefogadás, ezzel Hollandia az elsők között volt, ahol elindult a külföldi örökbefogadás, amit nem sokkal később a jogi szabályozás is követett.

Először Ázsiából (Dél-Korea, Vietnám, Indonézia, Srí Lanka), majd később Dél-Amerikából (Chile, Kolumbia, Peru) érkeztek a gyerekek. A 90-es évektől a gyerekek nagy része Kínából érkezett és az afrikai országok is egyre nagyobb súlyt kaptak.

A 80-as évekre a szexuális felvilágosításnak és a legális abortusznak köszönhetően Hollandiában a belföldi örökbefogadás minimálisra csökkent. Ez jelenleg évi 10-20 gyereket jelent, és azok egy része is külföldi szülőktől származik. Ma szinte kizárólag külföldről lehet örökbe fogadni gyereket.

Az utóbbi években azonban rohamosan csökken a Hollandiának felkínált gyerekek száma. Egyrészt a fejlődő országokban is javul a helyzet, jobb az állami gondoskodás és több gyerek elkel az országon belül. Másrészt egyre több fejlett országban probléma a meddőség, és mivel nincs elég elég belföldi örökbe adható gyerek, ezért kilépnek a nemzetközi “piacra”, és így kevesebb gyerek jut Hollandiának. Tavaly 401 gyerek érkezett Hollandiába, de ennél kevesebb szülő örülhetett, hisz egy részük testvérrel együtt került családba. (Öt éve még kétszerennyi gyereket fogadtak örökbe!)

Aki manapság Hollandiában örökbe szeretne fogadni, számolnia kell azzal, hogy ha 5-7 éven belül sorra akar kerülni, akkor csak beteg vagy idősebb gyereket kaphat. Egészséges csecsemőre pedig 15 év a várólista! Épp ezért a jelentkezők többsége, 80 százalék első gyerekért folyamodik, harmadik-negyedik gyereket örökbe fogadni pedig esélytelen. → olvasásának folytatása

„Az segített át a holtponton, hogy arra gondoltam, mennyivel nehezebb neki”

Örökbe55 hozzászólás

Ma egy hétéves kislány örökbefogadásáról olvasunk. Dutka régi kommentelő az oldalon, most elmeséli, hogy zajlott egy nagyobb gyerek beilleszkedése a családba. Testvérféltékenység, kezdeti nehézségek, az iskolakezdés dilemmái kerülnek szóba a beszélgetésben, és persze az örömök is. Magyarországon ritka az ilyen idős gyerek örökbefogadása, de a helyzetekből mások is tanulhatnak.

– Mesélj magadról és a családodról!

– Pedagógus vagyok a felsőoktatásban, férjem kutató. Közel tizenöt éve élünk együtt, két gyermeket nevelünk: Fanni, a vér szerinti kislányunk tizenegy éves, Noémi kilenc éves és hétévesen fogadtuk örökbe. Fanni szőke, kék szemű, míg Noémi fekete hajú és szemű, cigány származású kislány. Magam nagyon nagy családból származom. Szüleimnek – akik sajnos már nem élnek – több, mint hatvan unokájuk van. A férjemnek pedig már van az előző házasságából és egy korábbi kapcsolatából három gyermeke.

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Miért döntöttetek így?

– Világéletemben sokat tanultam és dolgoztam, viszonylag későn került sor a családalapításra. Amikor Fanni megfogant, már negyvenéves elmúltam, ráadásul a terhesség korai szakaszában kiderült, hogy egy nagyon ritka genetikai rendellenességgel jön a világra, ami miatt talán nem is marad életben. Kálváriát kellett járnom, hogy megtarthassam a terhességet. Egynaposan sikeres műtétet hajtottak végre rajta, és kilátásba helyeztek egy másik műtétet három év múlva, így csak rá koncentráltam, szóba sem került egy másik gyerek. Időközben kiderült, hogy Fanni állapota nem szorul több korrekcióra, teljesen rendbe jött, egészséges, normális életet él. Viszont közben már kifutottunk az időből, a férjem egyébként sem szeretett volna több gyermeket, így Fanni egy időre egyke maradt. Pedig én mindig is nagyobb családot szerettem volna… Szerencsére ott voltak a féltestvérek, akikkel nagyon jó kapcsolat alakult ki.

Egy idő után viszont Fanni elkezdett kistestvér után kuncsorogni, s hasztalan mondtuk, hogy nem lehet, egyre következetesebben ragaszkodott hozzá. Egyszer a férjem viccből azt mondta, hát fogadjunk örökbe egy gyereket. Nekem már régen motoszkált a fejemben a vágy, de nem hittem volna, hogy a férjem tolerálná, ezért nem is beszéltem róla. Ekkor viszont azonnal lecsaptam az alkalomra, s miután a családban alaposan megtanácskoztuk a dolgot s időt hagytunk a döntésre, utánajártam a lehetőségeknek.

– Hogyhogy ilyen idős gyereket is elfogadtatok?

→ olvasásának folytatása