történet

Örökbefogadás az Egyesült Államokban

Örökbe20 hozzászólás

Ma az amerikai rendszert mutatom be madártávlatból. Az USA az örökbefogadásban is nagyhatalom, 2 millió örökbefogadott gyerek él az országban, lakói több gyereket fogadnak örökbe évente, mint a világ összes többi része együttvéve. Dolgozatom írásos forrásokon alapul, akinek személyes tapasztalata van, ossza meg bátran! Az egyes államok szabályozásában nagy különbségek lehetnek, de igyekeztem nagy vonalakban összefoglalni a közös pontokat.

Amerikában az örökbefogadásnak három fő típusa van.

Újszülöttek belföldi örökbefogadása (domestic adoption). Itt a gyermekről (szinte mindig újszülöttről) a vér szerinti szülők mondanak le, és döntik el, hova kerül. Ezzel a módszerrel lehet egészséges kisbabákhoz jutni, akiknek az orvosi, családi hátteréről is megvan minden információ, és értelemszerűen ezzel a megoldással szenvedi el a legkevesebb traumát a gyermek. Közvetíthet ügynökség a felek között (agency adoption), de az örökbefogadók maguk is kereshetnek terhes nőt (private adoption), néhány államban ügyvédek is közvetíthetnek. Itt lehet nézegetni hirdetéseket, ahol a leendő örökbefogadók próbálják szimpatikusan bemutatni magukat. Ismétlem, az örökbeadók válogathatnak, meg is teszik, itt látható egy ügynökség felsorolása az épp várandós szülőanyákról, akik mindenféle elképzelést megfogalmaznak, milyen családot akarnak a gyereknek. (Keresztény családot, fekete családot, katolikus, vidéki, nemdohányzó családot négyévesnél idősebb gyerekkel… olyan családot, akik engedik látogatni a gyereket…)

Örökbefogadásra várakozó házaspárok hirdetései
Örökbefogadásra várakozó házaspárok hirdetései az Adoption.com weboldalon

Évente 18 ezer ilyen örökbefogadás történik, a szám lassan csökkent, négy évtizede még 49 ezer volt. Ez őrült nagy szám, ha leosztjuk Amerika népességével, akkor is arányaiban több mint kétszer annyi újszülöttről mondanak le, mint Magyarországon. Tegyük hozzá, hogy az amerikai iskolák harmadában a szexuális felvilágosítás arra összpontosít, hogy maradjanak szüzek a diákok, az abortuszhoz való hozzáférés sok helyen nehézkes, vagy vallási okokból nem élnek vele. Az örökbeadók többnyire egyedülálló nők, akik vagy nagyon fiatalok (negyedük tinédzser!), vagy már nevelnek egyedül egy vagy több gyereket. Gyakran konzervatív környezetben élnek, amely nem fogadja el a házasságon kívüli gyerekvállalást. A nemi erőszakkal fogant gyerek, a nehéz szociális körülmények illetve a magzat sérültsége is az örökbeadáshoz vezető okok lehetnek.

Az ügyletek több mint fele nyílt örökbefogadás, ahol a felek találkoznak, és gyakran abban is megállapodnak, hogy később hogy fogják tartani a kapcsolatot. Sok szülőanya úgy keres családot, hogy előre kiköti, milyen kapcsolattartást szeretne majd, például hogy évi egy látogatás költségét állják neki az örökbefogadók. De éppen lehet titkos is az ügylet, bár a nyílt örökbefogadás egyre terjed. A terhesség alatti orvosi költségeket gyakran az örökbefogadók fizetik. Államonként változó ideig (pár hétig) a szülőanya visszaléphet az örökbeadás után. Az örökbefogadók családi állapotára nincs megkötés, de a szülőanyák többnyire előnyben részesítik a „nem túl fiatal, nem túl idős” házaspárokat, gyerek nélkül vagy kevés gyerekkel. Az örökbefogadás költsége átlagosan 20-40 ezer dollár (5,5-11 millió forint), de ennél több is lehet, ha egy örökbefogadónak „pechje van”, és több olyan kismama terhesgondozását is kifizeti, aki végül meggondolja magát. Az örökbeadást fontolgató terheseknek a fele hazaviszi a gyereket. A várakozási idő jelentősen függ az elképzelésektől, aki kapott gyereket, az átlagosan két évet várt, de ugye nincs „sor”, nem előrejelezhető a várakozási idő. → olvasásának folytatása

„Szeretnénk úgy felnevelni őket, hogy mindhárman egyformán testvérnek érezzék magukat”

Örökbe9 hozzászólás

Három testvér, kis korkülönbséggel, akik közül ketten vér szerinti testvérek. Szilvia és férje, Róbert gyerekei újszülöttként, nyílt örökbefogadással érkeztek. Szilvia mesél a gyors családbővülésről, és a nyüzsgő család mindennapjairól.

– Hogy néz ki a családod?

– Hegedűtanár vagyok, Robival 2007-ben kötöttünk házasságot. Három örökbefogadott gyermekünk van, Ádám öt és fél, Máté három, Eszter másfél éves. Mindhármukat nyílt örökbefogadással fogadtuk örökbe, Ádámot a Bölcső Alapítvány segítségével, Mátét és Esztert, akik vér szerinti testvérek, az Együtt az Életért Egyesületnél.

SZR2

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? 

– Robival mindketten többgyermekes családban nőhettünk fel, így természetes volt, hogy mi is több gyermekre vágytunk. Mivel autoimmun beteg vagyok, arra számítottam, hogy esetleg nehezebb lesz egy kisbaba kihordása, de arra a legrosszabb álmaimban sem gondoltam, hogy már a gyermek megfoganása nehézségekbe fog ütközni. Aztán amikor a házasságkötésünk után egy évvel még mindig nem jelentkezett a baba, elmentem orvoshoz. A kivizsgálás során kaptam egy tüszőrepesztő injekciót, aminek következtében fellángolt a betegségem. Nem tudtam folytatni a kivizsgálásokat, fájtak az izmaim, nehezen mozogtam. A petevezetékek átjárhatósági vizsgálatát a magas vérsüllyedési értékek miatt nem végezték el. Közben teltek a hónapok. A testvéremék is örökbefogadó szülők, ezért lassan mi is elkezdtünk gondolkodni ezen a lehetőségen is. Tudtuk, hogy ha ezt az utat választjuk, elképzelhető, hogy éveket kell majd várnunk. Én 33 éves voltam, amikor összeházasodtunk. Így – bár a reményt, hogy képes leszek valaha szülni, nem adtuk fel – belevágtunk a végtelen hosszúnak tűnő procedúrába.

– Nehéz volt meghozni a döntést?

– Azt a döntést, hogy indítsuk el az örökbefogadási eljárást, nem volt nehéz meghozni, részben azért, mert láttunk a családunkban erre nagyon pozitív példát. A másik az, hogy én mindig is nagyon szerettem a gyerekeket. Maga az a tudat,  hogy egy másik emberpár gyermekét fogom esetleg felnevelni, nem okozott problémát. Saját magam elfogadásával viszont nagyon megküzdöttem. Nehéz volt elengednem azt, hogy a női lét egy nagyon fontos szakaszán nem fogok soha átmenni, nem fogok gyereket várni. Nehézség volt az is, hogy gyakorlatilag soha nem lett kimondva, orvosilag nem lett megállapítva, hogy nem lehet gyermekem. Ezért a remény mindig is ott maradt a levegőben, a hátsó gondolataimban. Éppen ezért már rég benne jártunk az örökbefogadási folyamatban, amikor végre érzelmileg is el tudtam engedni a szülés gondolatát. Ebben segített az is, hogy egy vérvétel kimutatta, hogy a véremben van valami, amitől a baba szívbeteg lehet. Na ez volt az a pont, amikor azt éreztem, ezt már nem szabad tovább erőltetni. Már azzal is veszélyeztetem az egészségemet, hogy egyáltalán összehozzák a babát, emellett még esély van arra is, hogy betegen szülessen. Arról nem is beszélve, hogy ezt a gyereket fel is kellene nevelni, az apa mellett szüksége van egy életerős, a lehetőségekhez képest egészségileg rendben lévő anyára is.

– A férjed is könnyen beleegyezett?

– Hála Istennek Robi ebben a folyamatban mindvégig mellettem állt, az első perctől kezdve elfogadó volt az örökbefogadással kapcsolatban. Sőt, ő szinte még gyorsabban el tudta fogadni ezt a helyzetet, mint én.

– Milyen gyereket kértetek?

– Másfél évesnél fiatalabb, magyar, egészséges, vagy kisebb korrigálható betegséggel született babát kértünk, a neme számunkra mindegy volt.

– Mennyit vártatok? → olvasásának folytatása

„Mi csak Down-szindrómás gyereket akartunk”

Örökbe46 hozzászólás

Némethné Baky Tímea és férje, Ádám két Down-szindrómás gyereket fogadtak örökbe. Samu négy és fél éves, Hanga öt hónapos. Szüleik arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy egy sérült gyerek nemcsak gondot, de rengeteg örömet is jelent. Tímeával arról beszélgettünk, mivel jár egy Downos gyerek nevelése. (Az interjú már máshol is megjelent, de felteszem ide is, hogy az olvasóközönség biztosan megtalálja.)

Hogy jött az örökbefogadás gondolata?

Mikor az első diplomámat szereztem szociális munkás szakon, jött egy lehetőség, hogy dolgozhatok a Down Alapítvány átmeneti otthonában. Soha nem láttam előtte sérült embereket, és az első próbanapomon annyira beleszerettem ebbe a világba, hogy eldöntöttem, sérültekkel szeretnék foglalkozni. Az akkori főnököm később hazavitt egy Down-szindrómás kisfiút, mint nevelőszülő, és akkor elraktároztam magamban, hogy később szeretnék én is egy Downos babát. Mikor megismerkedtem a férjemmel, elterveztük, hogy lesz két vér szerinti gyerekünk, és utána örökbe fogadunk egy Down-szindrómásat. Aztán teltek az évek, nem jött a gyerek, laikusként annyit tudtunk az örökbefogadásról, hogy éveket kell várni, így beadtuk a papírt.

SamuHanga1

Mi fogott meg a Downosokban?

Bementem az első próbanapomon, és akkora szeretettel fogadtak, annyira önzetlenek voltak és őszinték, hogy megfogott ez a világ. Bár én csak felnőttekkel találkoztam, később elvégeztem a gyógypedagógiát is, de azután sem gyerekekkel dolgoztam.

Úgy érezted, hogy rendben van, ha felnőve a te gyereked is ilyen lesz?

Ők is egyéniségek, mind mások, de volt bennük egy plusz, ami nekünk kellett. Mi sokkal könnyebb helyzetben vagyunk, mint aki szülésnél tudja meg, hogy Downos a gyereke. Tisztában voltunk a fejlesztési lehetőségekkel, hogy felnőtt korukban mi várhat rájuk. Sok szülő fél attól, hogy ha meghal, mi lesz a gyerekével. Én eleve felnőttekkel dolgoztam, akiknek nem mindig éltek a szüleik, tehát ez nekem nem félelmetes.

Miben tér el egy Downos baba egy éptől?

Ami az én két gyerekemmel jó tapasztalat: nem kell velük éjszakázni, jól alszanak, nyugodt babák, nem sírósak, nagyon könnyen vigasztalhatóak. Emellett hipotónok, gyengék az izmaik, emiatt később következik be minden. A fiam egyévesen kezdett ülni, 19 hónaposan járni. Ezt úgy is fel lehet fogni, hogy lassan fejlődik, én úgy fogtam fel, milyen jó, hogy ilyen sokáig pici. Fejlesztésre kell járni, de ha ép gyerekem lenne, akkor is vinném ringatóra vagy babaúszásra. Szakemberhez járunk, tornáztatják, ezeket próbálom ellesni és itthon is csinálni. Ami kívülről látszik, hogy vágott a szemük, kicsit rövid a lábuk, a tarkójuk csapott, az orruk pisze. Középsúlyos értelmi fogyatékosnak tartják őket, de ez is egyénenként változik. → olvasásának folytatása

„A testem cigány, az agyam fehér”

Örökbe53 hozzászólás

Roma gyerek örökbefogadása. Meg tudja-e védeni a szülő a gyereket a támadásoktól egy rasszista világban? Hogy lehet kezelni az iskolai problémákat? Kell-e cigány gyökereket átadni? Szilvási Léna és férje, Kertesi Gábor, 27 évvel ezelőtt fogadták örökbe az akkor kétéves Balázst. A különleges beszélgetésben Szilvási Léna és Kertesi Balázs, anya és fia közösen mesélik el a történetüket. Léna évtizedek óta dolgozik szociális munkásként a gyermekvédelemben, szülőként tudatosabb az átlagnál. A beszélgetés a cigány gyereket örökbefogadó szülők Romadopt Klubjában hangzott el.

– Egyértelmű volt, hogy cigány gyereket fogadtok örökbe?

Léna: Mi a férjemmel nagyon boldogan fogtunk neki az örökbefogadásnak, és az egyetlen vita ezen alakult ki köztünk, hogy lehet-e cigány a gyerek. Végiggondoltuk, mit fog ez jelenteni az életünkben. Én azt mondtam, hogy könnyebb dolgunk lesz örökbefogadóként, ha nem hasonlít ránk a gyerek, nincs az az illúzió, nem fogjuk eltitkolni. Mi a férjemmel „sápadtarcúak” vagyunk, két fehér bőrű, szőke ember, Balázs meg nagyon sötét bőrű.

Balázs: Szerintem nem az számít, milyenek egy ember külső tulajdonságai, hanem hogy mit képvisel az életében…

Léna és Balázs, a háttérben Balogh Tibor festménye
Léna és Balázs, a háttérben Balogh Tibor festménye

Léna: A férjem viszont attól félt, hogy mi nem cigányként képesek leszünk-e megvédeni egy előítéletes társadalomban. Mind a ketten pozitívan álltunk hozzá, csak ezt a dilemmát komoly feszültségek kísérték. Aztán belevágtunk a történetbe. Balázs kétéves volt, mikor az intézetben megismerkedtünk.

– Hogy fogadta a környezet Balázst?

Léna: A bérházunkban lakott egy mozgássérült, zsidó néni, aki el se hagyhatta a gangot, ott élt és mindent tudott. Sejtettük, ha neki elmondjuk tervünket, az egész ház tudni fogja. Mi átbattyogtunk hozzá és elmondtuk neki, hogy lesz egy kétéves gyerekünk, aki ráadásul cigány származású, és jó lenne, ha erről a ház is tudna. Ica néni nagyon örült neki és mindenkinek szólt is. Mindenki örült, egyetlen szomszéd fogalmazott meg fenntartásokat, Kati néni.

Balázs: Ő? Nagyon jóban voltam vele.

Léna: Igen, mert pár hónap múlva megkedvelte Balázst, és egy hatalmas macival állított. be. Sokat lehet segíteni a környezet hozzáállásán tudatossággal, lehet a gyerek előtt tisztítani a terepet. Nem érdemes begubózni és otthon ülni.

A történetünkben különleges volt, hogy Balázs hároméves korában kimentünk két évre Amerikába. Az egy egész más világ volt, az óvodában minden bőrszín előfordult, és Balázsnak ez volt a természetes. Mikor három és fél éves volt, betegen feküdt az ágyban, fogtuk egymás kezét, és akkor kérdezte meg először, hogy az én kezem miért ilyen fehér, mikor az övé ilyen sötét. Akkor mondtam neki először a cigány szót.

Balázs: De ennek Amerikában semmi jelentősége nem volt.

Léna: Ez csak egy tény volt, amivel együtt lehetett élni.

Balázs: Emlékszem, hazamentem az oviból, és megkérdeztem anyukámat, hogy lehet, hogy a nigériai Christopher barátomnak olyanok a szülei, mint az ébenfa, és én is sötét bőrű vagyok, de az anyukám, apukám fehér. A szüleim rögtön elmondták, és tudtam, hogy óriási szerencsém volt, hogy örökbe fogadtak. Hálistennek nem lett elleplezve, honnan származom. Három-négy évesen, mikor a gyerek öntudatra ébred, nagyon sokat számít, hogy az óvodában vannak színes bőrűek. Mikor hazaköltöztünk, itthon mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Ott volt a nagy pecsét a homlokomon, az iskolában nem fogadtak el, mert roma származású vagyok. Próbáltam nem foglalkozni vele, de jöttek azok a helyzetek, mikor csak azért pécéztek ki, mert roma vagyok. Végigkísérte az előítélet az iskolai éveimet. Több rosszat éltem meg, mint jót. Pedig tudtam, hova tartozom és amúgy is iszonyatosan erős egyéniség vagyok. Mégis, sokat elvettek az önbecsülésemből… Szerencsére mindig elég kommunikatív voltam és szerettem ismerkedni, találtam pár szövetségest, akik mindig mellettem álltak. És persze az első szövetségeseim a szüleim, akik új életet adtak, akik jó lehetőséget adtak arra, hogy az legyek, aki vagyok.

– Ez milyen iskola volt, ahol kiközösítettek? → olvasásának folytatása

Kalandjaim Böjte Csaba gyerekeivel

Örökbe15 hozzászólás

Vendégposzt. Olvasónk, Fogadott Keresztanya két kislányt támogat Böjte Csaba egyik romániai otthonából. A kisiskolás testvérpárt három-négy hetente látogatja, szünetekre át is hozza Magyarországra. Fogadott Keresztanya naplót ír az élményeiről, ebből adok közre részleteket. Róbert Gidának az idősebb, Micimackónak a kisebb lányt nevezi. Hátrányos helyzetből érkezés, nevelési gondok, a problémás szülők felbukkanása és sok-sok öröm a keresztgyerekekkel.

2013 októbere óta van két fogadott keresztlányom a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál. Az apjuk meghalt, olyan korán, hogy a nagyobbik sem emlékszik rá. Amikor a gyerekek óvodáskorúak voltak, írástudatlan anyjuk akkori élettársával nevelte őket, szegénységben, de viszonylag rendezett körülmények között. 2013 nyarán az anyának másik élettársa lett, s nem sokkal az új kapcsolat kezdete után adta be a gyerekeket az Otthonba. Olyan tetvesek voltak, hogy a ruhájukat azonnal tűzbe kellett dobni. A nagyobbik akkor kezdte az első, a kisebbik a nulladik osztályt.

Róbert Gida szereti hallani, hogyan ismerkedtünk meg egymással. Többször végighallgatta már, s volt, hogy ki is egészítette a történetet, amikor az Otthonban egy új ismerős megkérdezte tőlem, hogyan lettem fogadott keresztanya. Nemrég mégis azt mondta, hogy már nem emlékszik. Elmeséltem hát neki megint.

Egy barátnőmtől hallottam erről a lehetőségről, s az interneten összeolvastam róla mindent, amit csak találtam. Aztán elmentem a Dévai Szent Ferenc Alapítvány barátainak, a Déva-Vár-Körnek a találkozójára, hogy személyes tapasztalatot szerezzek. Majd elmentem másodszor is, és mondtam a találkozók szervezőjének, hogy szeretnék fogadott keresztanya lenni, olyan, aki rendszeres kapcsolatot tart a keresztgyerekeivel (eredetileg is többre gondoltam), ezért nem mindegy, hogy milyenek a gyerekek. Nem szép dolog válogatni, de ő megértett, és azt tanácsolta, jöjjek el az Otthonba, keressek magamnak keresztgyereket, s ha nem találok, az sem baj, az Otthonnak mindenképp szüksége van támogatásra.

Könnyű szívvel indultam útnak: nem kell mindenáron döntenem, ráérek. Teri néni, az Otthon vezetője nagy szeretettel fogadott, ismerkedtem a helyszínnel, a gyerekekkel. Egyszer csak szembejött velem két kislány, mondták, a többiek nem akartak velük játszani. Semmi baj, játszanak akkor velem! Kerestünk magunknak helyet az udvaron, s az egyik felvett egy botot a földről, elkezdett vele rajzolgatni a porba. Mondtam, játsszunk ugróiskolát! S a kislány, aki akkor kezdte az első osztályt, azonnal felrajzolta a kockákat, benne a számokkal. Tudtam, az anyja írástudatlan, tőle nem tanulhatta. Az is mély benyomást tett rám, hogy a két gyerek milyen szoros kapcsolatban, akkori megítélésem szerint nagy békében van egymással.

Mindazonáltal nem akartam elsietni a dolgot, s még egyszerű támogatóként ültem be a kocsiba. Az autópályán aztán már tudatosodott bennem, szörnyű érzés lenne, ha ennek a két kislánynak másvalaki lenne a keresztanyja. Hazaérve rögtön írtam is egy e-mailt Teri néninek, majd a keresztszülői program koordinátorának. Akkor már nagyon türelmetlen voltam.

****************

Egy közös program miatt átautóztunk azon a falun, ahol Róbert Gida és Micimackó korábban élt. Mindkettőnek nagyon fontos volt, hogy megmutassák a házukat, amely valójában nem is az övék, hanem anyjuk előző élettársáé.

Kis, kedves házat láttam. Keskeny, nincs jól karbantartva, de nem is túl rozoga. A főútra néző homlokzatán egy ablak fér el. Kinézete megfelel a lányok korábbi elbeszéléseinek: egy szobában aludtak Anyáékkal, de volt konyha és kád is. Néztek benne tévét, és játszottak számítógépen, mert időnként megkaparintották a gépet a nevelőapjuktól. Utóbbi foglalkozását homály fedi, keveset járt el dolgozni, szemben az anyjukkal, akinek akkoriban volt munkája egy üzemben.

Ez az a ház, amelyben a nevelőapa becenevet adott mindkettőjüknek. Ahol Micimackót, mint kisebb gyereket, játékból felemelte a lábánál, s lógatta fejjel lefelé. Innen vitte őket szánkózni, s itt neveltek az udvar végében malacot. Ennek szomszédjában lakott a “mamájuk”, aki nem rokon, de átjártak hozzá, és kaptak tőle süteményt. Innen mentek óvodába, büszkén mondják, hogy egyedül, nem kísérte el őket senki.

Ez az a ház, ahonnan időnként kizárták őket, ha Anyáéknak épp úgy tartotta kedvük, még télvíz idején is. Ebben történt, hogy a nevelőapa – a “Butykos” – részegen megverte Anyát és Micimackót, de nem nagyon, mert Róbert Gida kerített egy husángot, és erősen ráhúzott a Butykosra, aki erre elengedte őket. Ennek a kertjéből szaladt el a két kislány a Butykos elől, aki ezúttal is beivott, s kergette őket, de aztán feladta.

“Ez volt a mi házunk. Nem valami nagy, de…” – szólalt meg Róbert Gida, ahogy lépésben elhaladtunk előtte a kocsival.

“De ti szerettétek” – fejeztem be a mondatot.

***************** → olvasásának folytatása

„Ha vér szerintiek lennének, sem hasonlíthatnának ránk jobban”

Örökbe97 hozzászólás

Ma egy különleges történet következik. Örökbefogadott és donor hímivarsejtes gyerekek egy családban. Zsófi és férje előbb örökbe fogadtak egy újszülött kisfiút, majd belevágtak egy „utolsó utáni” inszeminációba, spermadonor segítségével, ami sikerült. Zsófi a sajátos kis ötösfogat létrejöttéről és a mindennapokról mesélt. Magánutas örökbefogadás, ismeretlen genetikai apától szült gyerekek, a vér szerinti nagynéni felbukkanása és egy maradi védőnő szerepel az interjúban. (A szereplők nevét megváltoztattam.)

– Mesélj magadról és a családodról!

– A férjemmel tizenöt éve ismerjük egymást, tíz éve vagyunk házasok, egy kis faluban élünk. Három gyerekünk van. Attila nyolcéves, az ikerfiaink, Bence és Csanád négyévesek. Attilát örökbe fogadtuk, az ikreket én szültem, donoros megtermékenyítés segítségével. A családunk szűken véve ötfős, de szoros a kapcsolatunk a nagyszülőkkel, testvéreinkkel is.

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Mennyi próbálkozás után döntöttetek így?

– A házasságkötésünk után viszonylag hamar kiderült, hogy nem lesz csak úgy, hipp-hopp gyerekünk. Először engem vizsgáltak ki, természetesen találtak ezt-azt, de nem egetverő problémákat. Sajnos a férjemnek egy gyerekkori betegség miatt komolyabb gondjai vannak. Elkezdtük a lombikot, de ezzel egy időben az örökbefogadásról is beszélgettünk. A harmadik sikertelen próbálkozás után indítottuk meg a folyamatot és kerestük fel a Tegyeszt, az átlagnál jóval fiatalabban, alig huszonhat évesen. Segített a döntésben, hogy a férjem főiskolai évei alatt nevelőszülőknél lakott albérletben és foglalkozott a nevelt gyerekekkel, segített nekik a házi feladat elkészítésében, vigyázott rájuk.

Mezei-Flóra-8-éves-Igazgyöngy-AMI-Tanára-L.Ritók-Nóra-másolata

– Milyen gyereket szerettetek volna?

– Egy év alatti csecsemőt, a neme mindegy volt, elfogadtunk kisebb betegségeket is (asztma, táplálékallergia, koraszülöttség). Származási megkötésünk volt, félve a beilleszkedésétől, nagyon különbözött volna tőlünk egy roma gyerek.

– Mennyit vártatok?

– Tíz hónap után kaptuk az első telefonhívást, egy súlyosan fogyatékos, ráadásul már másfél éves gyermekről. Őt nem fogadtuk el, nem mertünk huszonévesen felvállalni egy ekkora feladatot. Két év után szólt egy ismerősünk, aki családgondozóban dolgozott, hogy bement egy hölgy, aki örökbe adná a gyermekét, megadhatja-e neki az elérhetőségünket és viszont. Beleegyeztünk és így jutottunk el a kisfiunkhoz. → olvasásának folytatása

„Mégsem ültetjük be az embriókat, mert tegnap örökbe fogadtunk”

Örökbe84 hozzászólás

Kinga és férje, Csaba több sikertelen lombik után két éve örökbe fogadtak egy újszülött kisfiút, Ádámot a Bölcső Alapítványtól. Kingával a párhuzamosan futó lombikról és örökbefogadásról, a hirtelen szülővé válás sokkjáról, a fagyasztott embriók sorsáról beszélgettünk. Mélyen őszinte interjú következik, Kinga a vívódásait, megbánt döntéseit is megosztotta velünk. (Az interjú korábban az Index/Divány oldalon jelent meg.)

– Mióta akartok gyereket?

– Tizenhárom éve vagyunk együtt a férjemmel. Mikor megismertem a Csabát, még aznap mondtam a barátnőmnek: ilyen embernek érdemes gyereket szülni. Összejöttünk, és viszonylag hamar kiderült, hogy Csaba korábbi hererákja miatt csak lombikkal lehet gyerekünk. Először én akartam gyereket, aztán ő, végül 2008-ban kezdtünk el lombikozni. Az evidens volt, hogy mindenképpen akarunk gyereket.

Emlékszem, egyszer álltunk az udvaron és beszélgettünk róla, hogy öt alkalmat támogat a társadalombiztosítás, és én rögtön mondtam, hogy ha nem sikerül, akkor ugye örökbe fogadunk. A férjem meg rávágta, hogy dehogy fogadunk örökbe.

Az első lombik nem sikerült. Mivel fagyasztott spermiumot használtak, én minden vizsgálaton nagyon hamar átestem, amin később szoktak, volt petevezeték-átfújás, laparoszkópia, hiszteroszkópia, találtak endometriózist, megműtöttek. Sosem történt semmi, a negyedik lombiknál mintha valami elindult volna, kicsit megemelkedett a hormonszint, előtte semmilyen reakciót nem mutatott a szervezetem.

Rostás-Vivien

– Hogy bírtátok a kudarcot?

– Nehezen. Volt, hogy kihagytunk egy évet, mert nem tudtam magamat összeszedni, azt éreztem, én nem akarom ezt végigcsinálni. Aztán, mikor odakerültünk, megint fellelkesedtünk.

– A donor spermium lehetősége felmerült?

– Nem, mert én azt gondoltam, hogy akkor már egyikünknek se legyen vér szerinti gyereke. Sokan elítélnek, hogy miért nem akartam minden áron szülni, de bennem ez nem volt kérdés.

– És a férjedben? → olvasásának folytatása

Tóth Krisztina: „Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem”

Örökbe84 hozzászólás

Tóth Krisztina író, költő férjével közösen közel két évvel ezelőtt fogadott örökbe egy másfél éves kislányt. Ez az első interjú, ahol az örökbefogadásról mesél. Nagy puttonnyal érkező kisgyerek, durva kezdeti krízisek, kamasz testvér, az anyasággal és az örökbefogadással kapcsolatos sztereotípiák kerülnek szóba a beszélgetésben.

– Ön eddig sosem vállalta fel nyilvánosan az örökbefogadást.

– Mit jelentsen az, hogy felvállalni? Nem titok, de ez az én magánszférám. Ha íróként vagyok jelen, akkor nem a magánéletemről, a férjemről, a gyerekeimről beszélek, ha viszont ez a téma, akkor természetesen elmondom. Nem is szeretem azt a kifejezést, hogy valaki „coming outol”, az ismert emberek nem az örökbefogadásról nem beszélnek, hanem általában véve a magánéletüket védik, és így a gyerekeikről sem beszélnek. Manapság, amikor a bulvárlapokban másról sincs szó, ez valamelyest érthető is.

Tóth K

– Honnan jött az örökbefogadás gondolata?

– Anyukám is örökbefogadott gyerek, úgyhogy nekem ez természetes. Én mindig azt gondoltam, hogy valamikor fogok gyereket örökbe fogadni, de a fiam apjától nagyon hamar elváltam, egyedül éltem, nem úgy alakult az életem. Mikor újra férjhez mentem, megint felmerült a gondolat, hogy jó lenne. Mivel az én sorsom innen eredeztethető, szeretném ezt visszacsatolni a saját életembe. Tartozom ennyivel a sorsnak.

– Vér szerinti gyereket nem is akartak?

– Én már nem igazán. Jócskán negyven felett voltam, amikor újra férjhez mentem.

– És a férje?

– Ő eredetileg jobban vágyott volna gyerekre, neki nem volt még. Én éppen egy komoly betegségen estem túl, egyszer mégis végigkérdeztük az orvosokat, és azt mondták, hogy egy végigfekvéses terhesség szóba jöhet. Akkor kezdett kamaszodni a fiam, és mondtam, hogy ez teljesen ki van zárva, egyetlen porcikám se kívánta ezt a kalandot. A férjemen meg láttam, hogy nagyon vágyik rá, többször beszélgettünk erről. Próbáltam eloszlatni a rossz érzéseit.

– Mik voltak ezek?

– Az egyik aggodalma az volt, hogy az ő családjában mindenki kiváló intellektuális képességekkel rendelkezik. Azon tűnődött, mennyire kiszámíthatatlan ez egy ismeretlen kisgyerek esetében. Én erre azt feleltem, hogy minden, a világba érkező kisgyerek ismeretlen, hogy egy vér szerinti gyerek is teljes titok, hogy titok volt a saját fiam is: valójában semmit nem tudunk arról, ki mit hoz magával. Szerintem nincs akkora jelentősége a géneknek, mint azt hinni szoktuk. És hát az ember mit tud, őszintén, a férje családjáról, sőt, akár a saját tágabb családjáról? Mit tud a felmenőiről? Az anyukám például mindig is jobban kötődött az örökbefogadó szüleihez, mint a vér szerinti szüleihez: hajlamosak vagyunk eltúlozni az öröklés jelentőségét. → olvasásának folytatása

„Már a kihelyezés pillanatában tudom, hogy egyszer el kell válnunk”

Örökbe21 hozzászólás

Mónika nevelőszülő, aki mindkét oldalról érintett: segítette már több gyerek örökbeadását, és két nála nevelkedő picit ő fogadott örökbe. Jelenleg hat baba él nála, két örökbefogadott és négy nevelt gyerek. A nevelőszülőséggel járó örömökről és gondokról, a gyerekek elengedéséről és persze az örökbefogadásról beszélgettünk. Aki a jövőben nem újszülöttet fogad örökbe, az nagy valószínűséggel nevelőszülőtől fogja elhozni, érdemes hát betekinteni, hogy zajlik az élet egy nevelőcsaládban. A belföldön örökbefogadott gyerekek közül pedig minden tizediket a nevelőszülő fogadja örökbe. A szereplők nevét megváltoztattam.

– Hogyan lettél nevelőszülő?

– Középkorú házaspár vagyunk, húsz éve élünk együtt a férjemmel, egy gyönyörű kisvárosban lakunk. Soha nem akartam gyereket. Lehetett volna, de egyáltalán nem vágytam rá. Jól megvoltunk a férjemmel, nem hiányzott senki az életünkből. Mégsem voltam boldog. Több vállalkozást elindítottunk, és egy időben azon gondolkodtunk, hogy családi napközit kellene üzemeltetni. Ez végül nem valósult meg, de időközben elhatároztam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Nézegettem a neten a lehetőségeket, és ekkor olvastam a megyei Tegyesz felhívását, amiben nevelőszülőket kerestek. Kicsit utánaolvastam, hogy mi is ez, mert azt sem tudtam addig, hogy ilyen egyáltalán létezik.

Jelentkeztem, elküldtem az önéletrajzomat, hamarosan elkezdtük a tanfolyamot a férjemmel együtt. Szerencsére ő mindenben támogatott és segített, vállalta az ezzel járó kötelezettségeket. Ekkor már alig vártam, hogy gyerekek vegyenek körül, mintha egy gát szakadt volna át, ami eddig elzárta előlem az anyai érzéseket.

Szepesi-Laura

– Azzal a céllal jelentkeztetek, hogy majd örökbe is fogadjátok a nálatok nevelkedő gyereket?

– Nem. Ekkor még a saját gyerek, az esetleges örökbefogadás fel sem merült még gondolati szinten sem bennünk, csak gyerekeket akartam gondozni, ellátni, szeretni. Megcsináltuk a gyerekszobát, vettünk bútorokat, játékokat, babakocsit, bilit, meg sok mindent, amit fontosnak gondoltunk. Nagy öröm volt készülődni. Amikor kézhez kaptuk a működési engedélyünket, lezárult egy fejezet az életünkben. Azóta 15 gyerek élt nálunk hosszabb-rövidebb ideig. Voltak, akiket hazagondoztunk, másokat örökbe adtunk és egy ikerpárt végül örökbe fogadtunk.

– Hogy érkezett az első gyerek?

– A telefonhívás hamarabb jött, mint gondoltuk volna, hirtelen meg is ijedtünk. Három héttel az engedélyek után érkezett hozzánk egy hároméves kislány, Panka, akit a családjából emeltek ki. Két év után visszakerült a vér szerinti szüleihez, de kétségeim vannak a jövőjét illetően.

– Rögtön egy hároméves gyereket kaptál. Hogy tudtad megnyugtatni a nyilván traumatizált kislányt?
→ olvasásának folytatása

„Azt éreztem, nem szabad elkallódni”

Örökbe8 hozzászólás

Híres örökbefogadottak: Bagi Iván

Bagi Iván parodista, író, a Bagi-Nacsa humoristaduó tagja nehéz gyerekkor után lett ismert. Élt több helyen állami gondozásban, majd a nővére fogadta örökbe, később a bátyjához került. Gyerekkorát nemrég a Csak szeretet legyen! című könyvében őszintén feltárta. A nehéz indulásról, a trauma feldolgozásáról, a hátrányos helyzetű gyerekek mai lehetőségéiről beszélgettünk.

Bagi2

– Miért kerültél állami gondozásba? Hány helyen éltél?

– Anyukám pszichiátriai beteg volt, egy házasságon kívüli kapcsolatából születtem, ami kiderült, és elváltak. Nekik volt két nagyobb gyerekük, akik még jobb körülmények között nőhettek fel, akkor még nem volt olyan rossz az anyukám állapota. Engem sem anyám, sem a vér szerinti apám nem vállalt fel. Éltem Zsámbékon egy intézetben, Fóton a Gyermekvárosban, Budaörsön egy nevelőszülőnél, meg volt egy negyedik helyszín is, amire nem emlékszem. Tízévesen kaptam meg apám nevét, addig anyám nevét viseltem, addig tartott az apasági per, akkor megállapítást nyert, hogy apám ténylegesen az apám. Ekkor fogadott örökbe a nővérem. Ő, mikor 16 éves lettem, disszidált, a bátyámhoz lepasszolt.

– Éltél a vér szerinti szüleiddel is?

– Anyukámmal néha egy-két hónapot, időnként kivett próbajelleggel, de ezek nagyon rövid időszakok voltak, mindig visszakerültem az intézetbe. Apámmal soha nem éltem.

– Milyen emlékeid vannak az állami gondozásról?

– Meglehetősen vegyesek. A budaörsi nevelőanya volt a legrosszabb időszak, itt a legnagyobb nyomorban éltünk. Fóton sok értékes barátság alakult ki a gyerekek között, akár még azt is mondhatnám, hogy nem is éreztem magam rosszul, csak a testvéreim voltak megijedve, hogy mennyire le vagyok fogyva. Ma már nem bánnám. (nevet)

Bagi1
Hatéves kora körül, a budaörsi időszakban

– Valóban vertek a gondozók?

→ olvasásának folytatása